Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

az erdélyi „szegény" arisztokratából reálpolitikus konszolidálóvá átvedlő Bethlen István volt az, aki fölismerte - s fölismerését miniszterelnökként érvényesíteni is tudta hogy az új kurzusnak szüksége van a nagytőkével, jelesül a „zsidó" nagytőkével való kiegyezésre. Ez azért említendő meg, mint döntő motívum, mert ezzel Bethlen politikája saját bázisának érzületével is szembekerült. S egy sajátos, „befagyasztott", de erősen etnicizált antika- pitalizmus megrögzülését eredményezte. Létrejött egy hatalmilag generált patthelyzet. A nem marxista típusú, ám premodem és nagyon is modem elemeket egyaránt mozgósító, etnicizált antikapitalizmus egyik legpregnánsabb megfogalmazását (igaz, csak egy aláírat- lan cikkében) Kosztolányi Dezső adta. Az Új Nemzedék 1920. október 23-i vezércikkében ugyanis két nagyon lényeges „beismerést" tett. Az egyik: „Mindig azt reméltük, hogy ezzel a belső veszedelemmel és függéssel [ti. »az idegen szellemű magyar kapitalizmussal«] szemben, az idegen német, francia vagy angol tőke jöhet majd segítségünkre, s erősíthet meg és szabadíthat fel bennünket gazdasági jobbágyságunkból." Ám ez, ismerte el, nem következett be. S második beismerése ebből fakadt: „S most vagy azt látjuk, hogy ez az idegen tőke ugyanazokon a kezeken át folyik hozzánk, melyeknek fojtó markolásán enyhíteni szerettünk volna s ezeknek erejét növeli, vagy azt, hogy eltiporja és kiforgatja birtokállományából azt a többé-kevésbé asszimilált magyar kapitalizmust is, mely mégiscsak itt nőtt fel nálunk s idegensége mellett is ezer szállal kötődött bele a nemzeti érdekek nagy erkölcsi, gazdasági és politikai közösségébe. A magyarosodó zsidó kapitalizmusnak helyébe vagy háta mögé ül a német-zsidó, vagy francia-zsidó kapitalizmus, a magyar-zsidó Faludiak helyébe pedig betelepszik Blumen thal úr, aki ráadásul - amerikai is." Kosztolányi persze újságíróként is kvalitásos író volt, megfogalmazásai tiszta, ideáltipikus leírását adják egy beállítódásnak - az átlagérzület ennél amorfabb, szétfolyóbb volt. De Kosztolányi mégis egy valódi érzületet „hangosított ki".

Mindezek a fejlemények két, a korszak egészére érvényes következménnyel jártak. A szociális feszültségek verbális kifejezése, tematizálása mindvégig megmaradt ebben a rejtjelezett, etnicizáló formájában, s szükségképpen torkollott az 1944-es nyilas hatalomátvételbe. (Ez a megállapítás természetesen nem jelenti azt, hogy „mindenki" a nyilasverziót akarta volna, sőt bizonyos: a többség nem azt akarta. Ám ez az etnicizált antikapitalizmus, saját logikája következtében, balfelé zárt volt, s túl erősek voltak a hatalmi és mentális fékek. Az indulatok csak jobbra kereshették kiélésük lehetőségeit.) A másik következmény rejtettebben érvényesült, de a magyar modemitás egész története szempontjából talán még az előbbinél is fontosabb: a modernizáció kreatív potenciálja beszűkült, a nyugatias variációhoz mérten „deformálódott" és rejtjeleződött, egyben nagyfokú szóródást is mutatott. Ennek a helyzetnek a pregnáns kifejeződése, hogy e korszaknak már nem volt olyan központi helyzetű költője, mint amilyen az 1919 előttinek Ady volt: József Attila a maga életművét már szinte mindvégig marginális pozícióban alkotta meg, központi jelentősége csak halála után tudatosodott a kortársakban.

A modernizáció kreatív potenciálja azonban a kedvezőtlen és deformáló körülmények dacára sem oltódott ki vagy semmisült meg. Ám ha az igazán jelentős, az alapvető mozgásokat hosszú távú érvénnyel kimondó gondolkodástörténeti teljesítményeket igyekszünk fölismerni és bemérni, nagyon könnyen elveszünk a heterogén fejlemények káoszában. S a tájékozódásban az egykori, de a mai irodalmi kánon ismerete sem sokat segít. Az életművek kanonikus státusa, illetve az egyes, igazán jelentős művek (azok, amelyek valóban reprezentatív érvényűek) nem teljesen fedik egymást, legföljebb érintkeznek. Az utóbbi - a reprezentatív mű - jóval szűkebb körű halmaz, mint az előbbi. S maga a reprezentativitás mibenléte sem a legkönnyebben átlátható összefüggés. (Arról már nem is beszélve, hogy a kései modem értelmezői pozíció erős szóródása miatt a mai értelmezői perspektíva is fölöttébb tagolt, és súlyos értelmezésbeli inkongruenciákat eredményez. Sok esetben ami az egyik beállítódás számára „szent", az a másik számára akár értéktelen szamárság is lehet.)

56