Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
újrarendeződő halmazaként írható le. A turanizmustól és a summerológiától kezdve a „korszerű" radikális jobboldal (pre- és profasizmus) importjáig sok minden kavargott a fejekben. Két dolog e kavargásnak mégis jelentőséget adott. Az egyik a parasztcentrikus orientáció, amely természetesen már nem volt teljesen új képződmény, a keresztény középosztály köreiben ez már 1919-től központi kérdéssé vált - ám a Szabó Dezsőért lelkesedő társaság, ellentétben a kérdés „kurzista" kezelésével, komolyan vette a magyar modernizáció e súlyos deficitjét. A másik mozzanat a minden zavarosság ellenére is érvényesülő valódi változtatni akarás. A változások iránya és célja ugyan lényegében véve mindvégig tisztázatlan maradt, de a tagságot feszítő elégedetlenség megteremtette azt a mentális dinamikát, ami az új orientáció kihordásához föltétlenül szükséges volt. A társaság így, eredeti célkitűzéseivel is szembekerülve, egy „jobbról" „balfelé" tolódó eszmei erjedés színtere és közege lett. Fönnállásának ideje alatt (még a negyvenes években is létezett) a társaság története több, egymástól jól megkülönböztethető szakaszra tagolódott, s olykor egyik-másik szakaszban egyenesen baloldali irányítás és hangulat uralkodott benne. Az alapjellegzetesség azonban - az inga ide-oda mozgása ellenére - mindvégig egy sajátos, amorf szimbiózis maradt, amelyet a jobb- és baloldali radikális elégedetlenkedők egybekeveredése hozott létre. S azt kell mondanunk, ez az egybecsúszás nem pusztán, sőt elsősorban nem is intellektuális hiányosságokból fakadt: benne egy mélyebben fekvő tisztázatlanság (sőt tisztázhatatlanság) munkált. Ez az összefüggés teszi érthetővé, hogy a két háború közötti magyar kultúra számos jeles alakja miképpen férhetett meg itt nagyon is efemer törekvések több mint kétes képviselőivel. A Bartha Miklós Társaság igazi jelentőségét is éppen ez a szimbiotikus erjedés adja. A zavaros, vitákban újrafogalmazódó változtatni akarásban, fasiszták és kommunisták utólag nehezen érthető furcsa vetélkedésében egy nagy hatású áramlat, a népi írói mozgalom előzetes tisztázó folyamatai zajlottak le. A társaság, nem egyedüliként, de az egyik legfontosabb előzményként, a népi mozgalom előtt egyengette a terepet. Összekötő kapocs volt a Szabó Dezső (és Lendvai István) képviselte őskurzista „harmadik Magyarország" koncepció és a népiek (leginkább Németh László képviselte) harmadik útja közt. (Ez Némethnél kezdetben még mint a „harmadik oldal" politikája merült föl, s csak utóbb vált egy többszörös elhatárolódás ideologémájává.) Preferenciák kérdése, hogy ki hogyan ítéli meg ezt a genetikus kapcsolódást, maga a tény azonban nem vitatható. A népi mozgalomban azonban (egyes „urbánus" kritikusai ellenére is állíthatjuk) nem az eredetnek ez a fölöttébb problematikus szála az igazán érdekes. A népi írói mozgalom ugyanis az 1919 utáni kurzista törekvésekhez mérten merőben más minőséget képviselt. Újdonságát több egymást kiegészítő és erősítő mozzanat sajátos, korspecifikus összetalálkozása adta. Az egyik ilyen összekapcsolódás alapvetően ideologikus jellegű volt. A népi mozgalomban ugyanis voltaképpen két szárny összetalálkozása és önkorlátozó kiegyezése történt meg: a volt jobboldali íróké (Erdélyi Józseftől Féja Gézáig, s a „névtelen" aktivisták tömegéig) és a volt marxizáló baloldaliaké (Illyés Gyulától Veres Péteren át Erdei Ferencig). S ami döntő: ez az összetalálkozás jelentős belső átalakulással, összecsi- szolódással járt - mind a volt jobboldaliak, mind a volt baloldaliak szignifikáns mértékben átrendezték beállítódásuk szerkezetét. Valami olyan új beállítódás jött létre, amely már nem volt megfeleltethető a korábbi pozíciókkal: nem azok meghosszabbításáról volt szó. Mindkét szárny újradefiniálta magát. A népi mozgalom, végső lényegét illetően, sajátos modernizációs koalíció volt. Sajátosságát az adta, hogy a modernizációban vesztes rétegek, elsősorban a központi jelentőségűként kezelt parasztság fölzárkóztatását célozták meg. De — s ez igen lényeges egyedítő vonás - nem mintakövető modernizációban gondolkodtak, nem másolni akartak, hanem valamiféle egyedi helyzethez igazodó, mondhatnánk immanens modernizációban. A mozgalom ereje és gyöngesége ebben a specifikus 52
