Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

magatartásban rejlett. Az a tény, hogy a magyar társadalom a „hárommillió koldus" országa volt, s a parasztság, különösen annak legszegényebb rétegei, mintegy fizikailag testesítették meg az 1914 előtti modernizáció deficitjét, eleve fontossá tette a parasztságra irányuló erőfeszítéseket. Az ország bármiféle további modernizációja ugyanis elképzelhetetlen lett volna ennek a „lemaradt" rétegnek a szociokulturális „fölemelkedése" nélkül. A kiegyenlítés logikájának érvényesülése nélkül az egész sem volt továbbfejleszthető. A paraszti modernizáció népi mozgalomban realizálódó igénye azonban nem pusztán egy leszakadt réteg modernizációjáról szólt, hanem egy olyan, társadalom alatti társadaloméról, amely szerintük - kimaradva a nyugati modernitás szokványos fejlődéséből - egy nem nyugati típusú út lehetőségét kínálta, s egyben a nem nyugatias, „magyar" középosztály „természetes" megújításának, „őserővel" való föltöltésének reményét sugallta. Ez utóbbi vélelemnek, bár változó mértékben, igen sokszor volt egy etnicista fölhangja, a modernizációnak ez az útja ugyanis implicite a nyugatias zsidó középosztály nélkül, olykor ellenében konstituálódott meg. E vonás pedig, túl azon, hogy feszültséget vitt a zsidó—nem zsidó viszonyba, elvileg is kérdésessé tette a mozgalmat. A nagy kérdés visszamenőleg is nyilvánvalóan az, hogy lehetséges-e egy ilyen, a modernitás fő mozgásvonalát megkerülő, nem nyugatias modernizáció? Avagy a modernitás, lényegét illetően, csakis egyféle - „nyugatias" - lehet? A kérdés megválaszolása persze - a mozgalom szerencséjére - jórészt elnapolódott; a legsürgősebb feladat, a szőkébb értelemben vett szociokulturális fölzárkóztatás ugyanis önmagában is igen hosszadalmas (s a korszak ideje alatt célját el nem érő) volt. így személyes hit függvénye maradt, hogy ki hogyan válaszolta meg (ha egyáltalán föltette magának) ezt a kérdést.

A másik, a népi mozgalomban összekapcsolódó mozzanat szociológiailag jellemezhető. A mozgalom „eszmevivői" s aktivistái ugyanis döntően két nagy társadalmi rétegből reg- rutálódtak. Az egyik ilyen aktivistákat adó réteg, értelemszerűen, az új orientációt kereső keresztény középosztály soraiból került ki, s zömmel olyanokból állt, akik maguk is csupán első vagy második generációs középosztálybeliek voltak, azaz élt bennük eredetük tudata. E vonulat reprezentánsai közül elég talán Németh László, Illyés Gyula vagy Erdei Ferenc nevét megemlíteni. A másik réteg, amely - némileg meglepő módon - a mozgalom regrutációjához hozzájárult, magának a parasztságnak bizonyos, kulturálisan már aktív vagy aktivizálható tagjai voltak. E vonatkozásban Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István, Sértő Kálmán s társaik említhetők. Olyan parasztok, akik a parasztság valamelyik szegmensének változatlanul részesei maradtak, formális iskolázottságuk hiányait legyőző tehetségük viszont - a parasztság felé forduló középosztályi érdeklődés lehetőségeit kihasználva - már elegendő volt ahhoz, hogy „íróvá" váljanak. E tény, függetlenül az érintettek átlagos színvonalától, önmagában is a magyarországi modernizáció előrehaladásának tünete és bizonyítéka. A szóban forgó parasztírók ugyanis igen sajátos helyzetben fejtették ki írói munkásságukat: kommunikáció-technológiai szempontból az oralitás és az írásbeliség határán mozogtak. Az írást, technikai értelemben, már elsajátították, a közoktatás fejlődése már eljutott odáig, hogy jelentős paraszti rétegek is írástudással bírtak, kulturálisan azonban jórészt még „csak” az írásbeliség alatti orális kultúrát hordozták. Ez sem volt teljesen új fejlemény, persze; a balmazújvárosi olvasókörben a fiatal Veres Péternek pl. már a század elején is jó néhány olyan sorstársa akadt, akik újságlevelezőként agrárszocialista lapokban publikáltak kis, informatív cikkeket. S a 19. század kilencvenes éveiben már a vásárhely- kutasi Csizmadia Sándorból is költő, sőt politikus lett. Az új elem jórészt e típus létszámának jelentékeny megnövekedésében, s a produkció minőségében lelhető föl. Veres Péter s társai ugyanis olyan merőben új és teljességgel speciális tapasztalatok tematizációját, írói vagy legalábbis publicisztikai megjelenítését hozták, amelyre addig ilyen mértékben s ilyen szinten nem volt példa. így írói világuk, sőt puszta létük is legitimálta a népi mozgalmat.

53