Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

fékező hagyományt, Schöpflin pedig a „másik", a „modern" (azaz: modemként interpretálható) Vörösmarty arcképét vázolta föl, aktualizálva a hagyománynak az új helyzetben is hasznosítható elemeit. (Schöpflin a „másik” Vörösmartyban elsősorban egy modem szubjektumfölfogás paradigmatikus esetét mutatta föl; ma már nyilvánvaló, aligha függetlenül az új korszituáció igényeitől.) Nem hagyható figyelmen kívül azonban még egy ilyen madártávlatú áttekintésben sem, hogy ennek az Adyval és Schöpflinnel jellemzett gyakorlatnak egy másik és érzékelhetően másféle, e gyakorlatot némileg ellenpontozó változata volt a Kosztolányié, aki nem a hatálytalanítást, hanem az aktualizálást végezte el Arany esetében. O az Őszikék modernségét állította előtérbe, Aranyt ez Ószikék költőjeként láttatva. Aranyról szólva ezzel óhatatlanul áthelyeződött az értelmezés, a recepció hangsúlya. (Más kérdés, hogy e Kosztolányi adta értelmezésnek a közvetlen szociológiai relevanciája hosszú ideig meglehetősen csekély maradt. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy - bár barátai: Babits és Juhász Gyula maguk is így gondolkodtak - a keresztény középosztály e téren nem követte őket. A magyar középosztály megmarad egy tradicionális, „konzervatív" Arany-kép mellett.) Mentalitástörténetileg persze egymást erősítő két interpretációs gesztusról volt szó, jóllehet ez, ti. Ady és Kosztolányi eltérő Arany-közelítése már magában rejtette a modemitásfölfogás két külön útját.

Az Uj versek megjelenése, majd a Nyugat megindulása a „modern" életérzésnek, a modemitásra jellemző új érzékenység kialakulásának korszakos jelentőségű mozzanatai. Az összfolyamatnak azonban ezek csak egy-egy, bár kétségkívül jellegzetes és fontos fázisát és elemét alkotják: az összfolyamat ennél sokkal szélesebb körű és heterogénebb volt, s a tömegkultúrát is elérte. E tekintetben jellemző az, amit - másokkal összhangban - Ady már 1907-ben észrevett:

„Sok a kávéházunk, mert a budapesti embernek nincs lakása, s mert szüksége van a hazug luxusra.

Sok a mozi, mert látni, mulatni szeretünk, de szerfölött apró a pénzünk.

Sokasodnak a cabaret-k, mert Budapest szellemi szükségleteit orfeum tudja legjobban kielégíteni, s mert kenyér kell a fólszaporodott író- és színészproletárságnak." (Az úri banda. Budapesti Napló, 1907. nov. 6.).

S ezzel a jellegzetes, de sekélyes populáris modernséggel párhuzamosan más, intellektuális szempontból is fontos fejlemények is növekvő számban lettek regisztrálhatók. így mindenekelőtt azt kell meglátnunk, hogy az 1900-ban indult Huszadik Század 1906-os radikális fordulata, kiegészülve a szociáldemokrata mozgalom erősödő kulturális aktivitásával (a napilap Népszava és a folyóirat Szocializmus immár értékelhető mértékű jelenlétével), megteremtette a Nyugat szélesebb kört elérő hátországát, s együtt már egy összefüggő ellenkulturális blokkot alkottak. S ha mindehhez hozzávesszük az egyetemi hallgatók radikális szervezetének, a Galilei Körnek az erősödő aktivitását, néhány más folyóirat (pl. a Szabadgondolat) szövegtermelését, színházi kísérleteket (pl. a Thália Társaság), zsurnalisztikái kezdeményt (pl. Budapesti Napló, Független Magyarország, Világ), közművelődési szerveződést (pl. a Szabó Ervin irányította Fővárosi Könyvtár), a szubjektumfölfogás új módját intézményesítő szakmai kört (Ferenczi Sándorék pszichoanalitikus csoportja), s hasonlókat, nyilvánvalóvá válik: egy viszonylag széles és egyre szélesedő, intellektuálisan is egyre súlyosabb ellenkultúra kialakulásával kell számolnunk. Olyan ellenkultúrával, amelyre a potenciális ellenpólusnak: a hagyománykövető mentalitás centrumainak, a „hivatalos" intézményrendszernek, sőt a „hatalomnak" is reagálnia, „válaszolnia" kellett. Ennek a szükségképpen modernizálódó, mondhatnánk anti-ellenkulturális mozgásnak a története utóbb, nem is érthetetlenül, háttérbe szorult, elhomályosult: mint kevéssé kreatív, állagőrző, sőt az ellenkultúra eszmehordozói által egyenesen retrográdnak minősített gyakorlat, megbukván, a kutatói érdeklődésen kívül rekedt. Az állagőrző kulturális

41