Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
mechanizmusok és aktivistáik valamiféle átfestése, „kreatív" alkotókká stilizálása természetesen mai nézőpontból is hiba lenne, e szféra szociokulturális erejének tudomásulvétele azonban több mint indokolható: kötelesség, a folyamat megértésének előföltétele. Nemcsak azért, mert bizonyos intellektuális kreativitás ettől az állagőrző, vagy éppen az új kihívásokra „válaszoló", politikai védőernyő alatti kulturális közegtől sem tagadható meg. S még csak nem is pusztán azért, mert ez a Nyugatra, Huszadik Századra s hasonlókra adott, egyre inkább etnicizálódó „válasz" sok vonatkozásban már a későbbi uralkodó gondolati alakzatokat készítette elő, illetve előlegezte meg. Elsősorban, s mindenekelőtt azért, mert ez volt az a szociokulturális erőtér, amelynek színpadán a „modern" habitus megjelent, s amelyet a „modern" mégiscsak részlegesen tudott átalakítani, noha igyekezett a maga képére formálni. Az 1919 előtti korszak modernné nem, vagy csak részlegesen átalakuló szociokulturális szegmense, mely a társadalom nagyobbik felét tette ki, természetesen maga sem volt egynemű: ez a sáv a modernség részleges hiányától az antimodernista modernség pozícióig terjedt. A társadalom alatti társadalom, a paraszti világ ezen belül is jól érzékelhető tagoltságot mutatott, az agrárszocialista velleitásokat mutató legalsó, kubikosokból, nincstelenekből regrutálódó csoportjaitól az esetenként komoly vagyonnal, jelentős föld- tulajdonnal és - egyre inkább - kulturális, sőt politikai önszerveződéssel is kísérletező gazdagparasztságig. A modemitás kevéssé sikeres, sőt egyre inkább vesztes középosztályi versenytársai pedig, közvetlenül érintkezve a modemitás új viszonyaival, a modernséghez kapcsolódástól az antimodernista „modernizációig" nagyon sokféle válasszal kísérleteztek. E vonatkozásban szimptomatikus Kosztolányinak Fülep Lajoshoz írott, 1908 végi levele, amelyben - a ma már a Nyugatial teljes mértékben együtt látott - Kosztolányi még így írt: „A Nyugat egy kifejezetten anti-szimbolista, józan, racionális alapon álló, metafizika- és gondolatgyűlölő zsidó pártszövetkezet. Impotens rikoltozás rekedt torokkal. A szifilisztől berekedt torokkal. Hitem szerint ők sohasem csinálják meg az irodalmi forradalmat, mert erre nemcsak az erejük hiányzik, de a hitük is, az állítani tudás bátorsága." (KDlev 165.) Ez a gondolat- menet a modernizmus emblematikus folyóiratának ambivalens, a modemitást csupán „irodalmi forradalomként" elképzelni s elfogadni tudó, etnicista-antimodemista kritikája. A modemitás leszűkítése és az etnikai elhatárolódás jellegzetes kettőssége jelentkezik benne. Ám, ma már tudjuk, ezt a Kosztolányit önmaga kreatív irodalmi meghaladásának igénye mégis, saját habitusa ellenére is, a Nyugathoz kapcsolta. A Nyugattal szembeállítható, saját ízlése szerinti „nem zsidó", de a nyugati irodalmi modernséggel vetekvő „keresztény" folyóirat ugyanis nem volt. Sőt, az adott körülmények közt nem is lehetett. (Csáth Géza pályája - mutatás mutandis - ugyanennek a sikerorientált alkalmazkodásnak a példája, azaz: a „modern" erejének „racionális" tudomásulvétele.) Ám amíg az érzületi veszteségekért Kosztolányiékat kárpótolta az irodalmi kibontakozás lehetősége, sőt a korán jelentkező, alkalmazkodását visszaigazoló siker, addig jelentős értelmiségi vonulat úgy lett a modemitás kibontakozásának vesztese, hogy „válaszra" - új, antimodernista beállítódás keresésére - kényszerült, veszteségeit kompenzálandó. E válaszok, melyeket a naptári 20. század első másfél-két évtizede szült meg, természetesen meglehetősen nagy - jelleg- és értékbeli - heterogenitást mutatnak. Itt, jelentőségük révén, három jellegzetes példa említése kívánatos mindenképpen. Az egyik az egyházi értelmezői potenciál modernizálódása; ennek az adott időszakban két reprezentatív személyisége név szerint is megemlítendő: az eszmei modernizálódást, a sajátos, modemségkritikus teológiai modernizmust megvalósító Prohászka Ottokár, s az új, militáns keresztény pozíció mediális képviseletének organizálójaként jelentőségre jutó Bangha Béla. (Mindkettőjük szerepe 1919 után lett igazán központi jelentőségű.) A másik: a Huszadik Század körének 1906-os kettészakadásakor színre lépő Magyar Társadalomtudományi Egyesület, amely 42
