Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)
rűsítve: a kapitalizmus mentális leképeződése, kulturális konfigurációja, ha tetszik: a modernitás, nagyon is változó. Spenglemek (s másoknak) a „Nyugat alkonyáról" való elméletei, vagy a „posztmodern állapot" 20. századvégi konstrukciói (s ezek „leírásai", narratívái) voltaképpen ennek a változásnak s kulturális reflexiói. (Más kérdés, bár egyáltalán nem lényegtelen kérdés, hogy ezek a reflexiók történetileg mennyire tekinthetők adekvátnak, bennük mennyi az önmegértés s mennyi az aktualizáló félreértés: a folyamat rejtjelezése.) A kapitalizmusnak modemitást tagoló dinamikája természetesen „visszafelé", a modernitás konkrét alakulástörténete felől is értelmezhető: mint a kultúra minden megnyilvánulása, a modernitás mint kultúra is bír bizonyos önelvűséggel, önmozgással. Minden, amit az ember alkot, utóbb ránehezedik az azt létrehozó emberre, s cselekvés alakító erejével egy meghatározott pályán tartja. Ez a „függetlenség" - részben mint az egyén „szabadságának" területe, részben mint a történeti folyamat önrejtjelező kényszere - egy viszonylagos különmozgást eredményez. A viszonylagos szabadság, s az e szabadsággal együttjáró rejtjelező gyakorlat teszi a modemitást titokzatossá, s teremti meg látszólagos autonómiájának illúzióját. Ha mindezt a magyar viszonyokra alkalmazva kíséreljük meg leírni, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a magyar modernitás jóval a naptári 20. század előtt már jelentkezett, s bár csak jelentkezése után jóval később vívta ki azt a pozíciót, amelyet már jellegzetesen modemként értelmezünk, ez a „korai" jelentkezés nagyon is figyelemre méltó. Ez a már lényege szerint modern fejlemény, madártávlatból nézve, bizonyosan Arany János öregkori költészetével, az úgynevezett Őszikékkel reprezentálható. A kapcsos könyvet Arany 1877-ben kezdte el írni, önmagának, önmagát szórakoztató önkifejezésként, a publikálás szándéka nélkül. A szövegkorpusz egésze Arany életében nem is jelent meg, csak fia, László tette közzé Arany hátrahagyott műveinek egyik kötetében (1888). Ám ami mindenkinek azonnal szembeszökik, ez az öregkori, „alkalmi" költészet lényeges pontokon különbözik az életmű addigi, nagyobbik részétől, egy „másik" Arany szólal meg benne. A történeti szcenikájú epikus és balladaköltőnek, a népies program vezéralakjának helyébe, váratlanul, a korábbi kulturális szerepének betöltésével fölhagyó lírai költő lép itt. Hogy mi mindenben különbözött ez a kései produkció a korábbiaktól, annak immár nagy irodalma van, szempontunkból az a lényeges, amit majd a Nyugat egyik ifjú költője, Kosztolányi Dezső hangsúlyozott először (s amelyben vele költőbarátai: Babits és Juhász is osztoztak): az Oszikékben a szubjektumfelfogás egy merőben új, „modern" módja nyilvánult meg. Arany ezekben a verseiben kilépett az addig magára vett, „örökölt" hagyományból, e vállalt - s magas szinten teljesített - program képviseletéből, és ráhagyatkozott saját egyéni-esetleges „érzelmeinek" megszólaltatására, megszólaltatva a világhoz való új viszony szólamát is a magyar irodalomban. Ez, látszólag, „csak" az öregkori esendőség életérzésének költői verbalizációja, valójában jóval több: az én új helyzetének magasrendű meghatározási kísérlete, méghozzá sikeres - paradigmatikus - kísérlete. Az a patriarchális bensőségesség, amelynek jellegzetes szcenikájú megjelenítése, mondjuk, a Családi körben, s amely az irodalmi népiesség olyan programmegjelenítő opus magnusában is jelen van, mint a Toldi, az alkotói lelki alkat azonossága ellenére - immár hiányzik. Nem azért, mert ez a bensőségesség ne lett volna továbbra is fontos emberi érték, életalakító mozzanat. Sokkal inkább azért, mert ez az embert körülvevő klíma a társadalom napi gyakorlatában egyre kevésbé volt képes megképződni, a patriarchális viszonyok létrejöttének lehetősége megcsappant. A bensőségesség csak mint hiány és vágy „maradt meg”. A kapitalizmus kiegyezés utáni dinamikus fejlődése néprajzi, folklorisztikai rekvizitumokká fokozta le az élet addigi „hagyományos" kereteit, domináns kulturális mintázatait, s helyükbe az idegen- ség, az én önmaga közegében való idegenné válásának érzetét hozta. Arany, ráhagyatkozva saját benső késztetéseire, önkéntelenül is ennek az új relációnak a művészi kifejezőjévé 36
