Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

vált. (Nem véletlen, hogy ma már - s már jó ideje - az irodalomtudomány is az epikusról a lírai költőre helyezte át értékhangsúlyait: ez utóbbit érezve magához közelebbinek, „modernnek”.) Ám ha az Őszikék megszületésének fényéből arra következtetnénk, hogy ez időtől a magyar kultúrában „minden" megváltozott, illetve a változás teljes és tökéletes volt, súlyosan tévednénk. Amit egy költőzseni a magánmegnyilatkozás közegében, önmaga számára fölszínre hozott és költőileg artikulált, az még egyáltalán nem vált általános körben tudatosult mentális tapasztalattá. A mindennapok embere még a régi sztereotípiákban gondolta el magát, élte át élményeit. Ez érthető, sőt szükségszerű. A profitmaximáló piacelvűség térhódítása éppúgy korlátozottan érvényesült még jó ideig, mint ahogy a megszokott, Ószikék előtti kulturális minták továbbélése is a közösségi gyakorlat domináns összetevője maradt. Ennek kétségbevonhatatlan jele, hogy nemcsak a történeti-szociológiai kutatás kénytelen kimutatni a rendies viszonyok - kulturálisan is leképeződő - továbbélését a mindennapokban (voltaképpen még az ún. népi írói mozgalom is a rendies viszonyok kritikájaként lépett föl - fél évszázaddal később!) -, de a magyar irodalom állapota is. Az Ószikék közzététele, megismerhetővé válása ugyanis önmagában nem hatálytalanította azt a habitusstruktúrát, amely a nép-nemzeti irodalomban kapta meg a korszakra jellemző kulturális mintázatát. Az irodalom intézményrendszere még jó ideig ezek külső, retorikai alakzatainak ismételgetésére késztette az átlagírót - s olvasóját. Arany (s Petőfi) úgy lett kánonmeghatározó alkotó, hogy a századközép népies irodalmának leegyszerűsítő-fölhí- gító interpretációja életművükre rátelepedett s deformálta azokat, s költői teljesítményüket sztereotip retorikai alakzatokká oldotta szét. Azaz, az irodalom intézményrendszere révén az öreg Arannyal szemben a korábbi Arany életművének vulgarizáló recepciója töretlenül folytatódott. Sőt, az 1920-as évekig, irodalomszociológiai értelemben a magyar irodalom uralkodó fősodrát még az úgynevezett nép-nemzeti epigonizmus alkotta - Pósa Lajostól Kozma Andoron át Sajó Sándorig, vagy éppen a „Mórákig". (A Mórák közül költőként még Ferenc is ennek az egyre inkább kiüresedő, sztereotípiákat újramondó, a már nem létező patriarchális viszonyokat verbálisán újrateremtem próbáló igyekezetnek volt a képviselője. Tárcaírói működése, főleg 1919 után, természetesen egészen más kérdés.)

A kései Arany és a nép-nemzeti epigonizmus szélső pólusai között mentalitástörténeti nézőpontból természetesen széles, esztétikailag sem érdektelen átmeneti sáv léte mutatható ki. Vajda Jánostól Reviczkyn át, mondjuk, Komjáthy Jenőig már sokféle mentális reprezentáció és sokféle kulturális alakzat megjelent a magyar irodalomban, a „modernség" felé tapogatózva. S ekkoriban a szorosabb értelemben vett irodalom mellett már figyelemre méltó, nívós esszéirodalom is regisztrálható, ugyancsak sok modem vonással. Ám ezek az írók, mint egy átmeneti periódus, egy köztes sáv alkotói saját életművükön belül is egyenetlen műveket produkáltak. Nemcsak kvalitásaikban maradtak el Aranytól vagy a később föllépő java nyugatosoktól, de felemás szociokulturális helyzetük mentális földolgozása, az esztétikai igények szerint alakított egyéni mentális reprezentációk is gyakorta sikerületlenek maradtak. Az új helyzet értelmezését lehetővé tevő horizont még és már nem látszott tisztán, s a premodem és a modem habitus elemei, összekeveredve, hol egyik, hol másik oldalukat mutatva jelentek meg a mégoly „érzékenyen" megkoncipiált művekben is. A korspecifikus léthelyzet tudatosodási kísérletei, az ismétlődő verbalizáció ellenére, ebben az átmenetiség jegyeit mutató közegben, e közegtől inkább fékezve, mint ösztönözve, még nemigen eredményezhettek „tiszta", modem alakzatokat. Az örökölt, s a kulturális intézményrendszer által újra s újra megerősített kultúraszabályozó sztereotípiákat az egyéni írói invenció még tartósan nem írhatta felül. A külföldi, látszólag köny- nyen átvehető, „lemásolható" minták ösztönző szerepe is csak esetleges lehetett. A magyar szociokulturális közegben, annak szűrőrendszerén átmenve szükségképpen elmosódtak vagy deformálódtak az „idegen” élmények és értékek, hiszen azokat a saját habitus szük37