Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Füzi László: Mozgások, fejlődések, ütközések, átalakulások a huszadik században
könyvek olvasását - mindez azonban szinte csak az indok keresésének tűnik ahhoz, hogy miért is nem törekszem a „szakszerű történész" illúziójának felkeltésére. Azért, mert a történelem, mondjuk így, a „huszadik század" kérdései mellett korunk jelenségei is foglalkoztatnak, voltaképpen az onnét ide vezető, s az innét oda visszautaló jelenségeket szeretném körüljárni mindenféle teljességre törekvés nélkül, most csupán a kapaszkodókat és a hátteret keresem ahhoz, amiről beszélni szeretnék. Ez a keresés nehéz feladat, hiszen korunk önmagában nélkülözi a történetiséget. A múlt, először a múlt, aztán pedig a jövő is, kikerült a mai élet színteréből, a mai társadalmi mozgások minden vonatkozásukban a jelenre, amint láttuk, egyfajta virtuális jelenre irányulnak. Akkor, amikor Sándor Iván összefoglalta a mi életünkben (tehát egyetlen nemzedék életén belül bekövetkezett) változások utáni időszak, az utániság időszakának jellemzőit, a következőket mondta: „...a tradicionális európai értékektől való eltávolodás, a felszámolódásaik, a hozzájuk tartozó, belőlük sarjadt olyan fogalmak átváltozásának mindennapisága, mint a szabadság, a demokrácia, a szellem (1.); a valóság képeinek a szimuláció képeivel való behelyettesítődéseinek »természetes« mindennapisága (2.); a bármilyen területen kiverejtékezett új érvényes felismerésének követhetetlen sebességgel való érvénytelenné válásának mindennapisága (3)." A mostani társadalmi mozgásokban minden a jelenre irányul, s ha belegondolunk abba, hogy hosszú évszázadokon keresztül a történelem, s a történelemben megmutatkozó meghatározottságok irányították az ember életét, akkor a belőle való kilépés akár a lehetőségek megragadásának kényszereként is megmutatkozhat - ami rendjén lenne akkor, ha a történelemtől való eltávolodással egyben a történelmi körülmények meghatározó erejétől is elszakadhatnánk, ám úgy tűnik, ez eddig mégsem következett be. Az értékek mostani átértékelését „elvégző" hatalmas erejű folyamathoz hasonló a most tapasztalt gyorsasággal aligha ment végbe a történelemben, mégpedig nem felülről hirdetve, tűzzel-vas- sal végrehajtva, ideológiák által kísérve, hanem a mindennapi életből feltörve. Ez a változás logikusan következik a világnak a technika hatalma alá kerüléséből, a racionalizálódásból és a technicializálódásból. Max Weber ennek kapcsán a világ „varázslat alóli feloldódásáról" írt, Hans Belting pedig, aki a művészettörténet vége kifejezést bevezette, a művészet szükségletének eltűnéséről: „A művészet makacs módon kötődik a magát személyesen kifejező művészhez, és épp így kapcsolódik a szemlélőhöz, akiben személyes benyomást kelt. A művészet tehát titokban a technika ellenfele, amelynek fő értelme abban áll, hogy használat közben működik, és információi nem az alkotóra, hanem a használóra vonatkoznak. Ezért a technikában már eleve közömbösség rejlik a művészetben mindenkor tükröződő ember- és világkép iránt. Sarkosan fogalmazva, a technika nem a létező világot értelmezi, hanem létrehoz egy technikai világot, amely ma — mindenekelőtt a médiumokban — következetesen a látszat világa, amelyben minden fizikai és térbeli valóság megszűnik." A mostani változássomak azonban nem csupán az a jellemzője, hogy a jelen idejű alkotás és a világ között áthatolhatatlan fal teremtődik, hanem az is, s ez tűnik fontosabbnak, hogy az Én belső világától elindulva, a családon, a kisebb közösségeken keresztül a nemzetig az élet minden területét érinti, ráadásul úgy, hogy az ember ismételten ellentétpárokkal találja szemben magát, s saját identitásának megteremtése során, az Éntől a közösség különböző szintjeiig vezető 32
