Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Füzi László: Mozgások, fejlődések, ütközések, átalakulások a huszadik században

valamennyi lépcsőfokon csapdákkal találkozhat, hiszen az egyszerű és áttekinthető képletek teljesen eltűntek. Ahogy Castells írja: „A demokratikus állam s a tőke és munka társadalmi szerződése köré épült civil társadalom intézményei és szervezetei nagyjából üres kagylóhéjakká váltak, s a legtöbb társadalomban egyre kevésbé állnak összefüggésben az emberek életével és értékeivel." Azt jelenti ez, hogy az ún. legitimáló identitások eltűnnek a társadalmakból, az identitás igénye nélkül létező társadalmakban a valamikor identitást teremtő jelenségek köré fundamentalista értelmezés épül. Kérdéses, hogy a jövő társadalmában szereplők ilyen körülmények között milyen identitásokat, egyáltalán: milyen identitásszervező csomópontokat teremtenek a maguk számára. Talán utalnom sem kell arra, hogy mind az identitások hiánya, mind pedig a fundamentális gondolkodás térnyerése hatalmas társadalmi veszélyeket rejt magában. Az előbb mondottakból következően szétesőben van a történetiség tudata, családi-közösségi szinten és társadalmi szinten is. A hagyományos, több nemzedéket magukba foglaló családok helyett a történetiség tudata legföljebb két nemzedékre terjed majd ki - lévén, hogy a családok tagjait országrészek vagy országok választják majd el egymástól; ezzel párhuzamosan a nemzetállami keretek is erodálódnak a nemzetnél nagyobb formációk kialakulásával, illetve a hagyományos államhatárokon átnyúló régiók kialakulásával. A tradicionális társadalmakban a névadás folytonossága a közösségben való létezés folytonosságát, a létezés folytonosságába vetett hitet fejezte ki, mára ez szinte természetszerűen eltűnt. A történetiség tudatának szétesése nem azonos a Fukuyama által emblematikus fogalommá emelt történelem végével. Az, amit az általa használt fogalom magába sűrít, szebb reményeim szerint a másik parton volt található, ám feltehetően nem is létezik. A mi életünkre az általa használt kifejezések közül a „nagy szétbomlás" tűnik jellemzőnek, feltehetően azért, mert bármennyire is gyors és sokakat magával ragadó a mostani változások sorozata, minden elemét a korábban megismert jelenségekhez viszonyítjuk, legalábbis azok, akik még őrzik magukban a történeti gondolkodást, így pedig nem az újdonságokból, hanem a szétbomlásokból építünk a magunk számára rendszereket. A mostani világból a jövő eltűnésével az utópiák is eltűnnek, ahogyan azt egyik korábbi írásomban Ralf Dahrendorfot idézve írtam. Az utópia nem a huszadik század áldozata volt, hanem inkább a huszonegyedik századé lesz, hiszen a társadalom a hálózatosodás kialakulásával elveszíti minden hálózaton kívüli jelenség tudatosításának lehetőségét.

Ha nem így lenne, s ha a mai világ nem nélkülözné a történetiség tudatát, akkor már régen szembenézett volna a tömegesedés ma is jelenlévő és sokáig megőrződő problematikájával, hiszen a hálózatosodás nem szünteti meg a tömegesedést, s mindazt, ami kapcsolódik hozzá, csupán kijelöl s magához ránt csoportokat és jelenségeket. Az átalakulás nem szünteti meg a korábban megoldatlan problémákat, hanem félresodorja őket, így azok várhatóan ismét előkerülnek majd. A huszadik század végén, tulajdonképpen akkor, amikor Fukuyama leírta a „történelem végét", új jelenségek és feszültségek alakultak ki a társadalmakban, máris jelezve a fogyasztás és növekedés határait, ezek a feszültségek feltehetően visszahatnak majd a huszonegyedik század társadalmi mozgásaira is.

33