Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Füzi László: Mozgások, fejlődések, ütközések, átalakulások a huszadik században

Elemzésében Ortega külön foglalkozott az állammal, az állam és a tömeg kapcsolatával. A tömeg magáénak tekinti az államot, így minden alkotó kisebbséget megsemmisít - mondja. „Végzetes eredményt fog szülni ez a törekvés - olvashatjuk. - Az állami közbeavatkozás lépten-nyomon meg fogja gátolni a társadalom természetes mozgását; semmilyen új mag nem hozhat majd gyümölcsöt. A társadalomnak az államért kell majd élnie; az embernek pedig a kormány gépezetéért." Valóban, a tömeg megjelenése teljes egészében megváltoztatta a társadalmakat, Ortega például kortársként is pontosan mutatta ki a bolsevizmusban és a fasizmusban a tömegember jelenlétét, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezeknek a mozgalmaknak az elmúltával a tömeglét problematikája megszűnt volna. Viszont jelenti azt, hogy az első világháborút követő társadalmi-politikiai-ideológai törekvésekben, így az olasz fasizmusban, a német nemzetiszocializmusban és az orosz bolsevizmusban ott találjuk a tömegek jelenlétével a világháborúra való visszautalást. „Az 1914-es háború a 20. század történelmében éppolyan viszonyítási pont, mint a 19. századéban a francia forradalom. Közvetlenül belőle indultak ki azok az események és mozgalmak, amelyek az Élie Halévy által 1936-ban emlegetett három »zsarnoksághoz« vezettek. A kronológia elbeszéli ezt a maga módján, hiszen Lenin 1917-ben veszi át a hatalmat, Mussolini 1922-ben, míg Hitler kudarcot vall 1923-ban, de tíz év múlva sikerrel jár. És azt is sejteti, hogy a korszak szenvedélyei közt, amelyeket ezek a korábban ismeretlen rendszerek keltettek fel, volt egyfajta közösség, és a szenvedélyek jelentették a hajtóerőt abban a folyamatban, amelynek során az egykori katonák politikai mozgalmából kinőtt az egyetlen párt kizárólagos uralma" - írja ennek kapcsán Fürét, aki később még ezt is megjegyzi: „A belső politikai harcokból eltűnt az az erkölcsökben és intézményekben létező szabályegyüttes, amely a 19. századi Európában a módszereiket szabályozta. ... A doktréner fordulattal egy időben - hiszen a bolsevizmus is, a fasizmus is doktrína - az európai politika egyúttal mind primitívebbé is válik; mindenekelőtt azért, mert az eszméket hitekké változtatja át; aztán, mert ehhez minden eszköz megfelelő számára, kezdve a csalással és a polgári erény rangjára emelt gyilkossággal." A tömegek jelenlétéhez itt kapcsolódik a francia forradalom „félresiklásában" megfigyelhető mozzanat, az erőszak öncélúvá emelése. „Ha a pillanatnyi forradalmi erőszak kedvet csinál a győzteseknek az erőszak állandósítására és olyan célok kitűzésére, amelyeket már nemcsak a hatalmasokkal, hanem az egész társadalommal szemben gyakorolt állandó erőszakkal lehet csak megvalósítani, és akkor sem tartósítani, akkor attól a pillanattól kezdve a forradalmi erőszak már nem forradalom, hanem egy új zsarnokságot készít elő, és nem termékeny, hanem a társadalmat beláthatatlan félelmekkel eltöltő jellegű" - mondja éles logikával Az európai társadalomfejlődés értelme című nagymonológjában Bibó István. Ha a tömeg és az eszközrendszer mellett a célképzetek is kialakulnak, erre már Tzevan Todorov utal, akkor zárt politikai ideológiák teremtődnek: „A francia forradalomnak nincs szüksége szcientista igazolásra, hogy törvényesítse a terrort - mondja ennek kapcsán Todorov. - Ugyanakkor egy bizonyos időtől kezdve összekapcsolódnak az elemek, amelyek mindaddig elkülönülten léteznek: a forradalmi eszme, amely feltételezi az erőszak alkalmazásának lehetőségét; a millenarista álom, hogy itt és most teremtsük meg a földi Paradicsomot; végül a szcientista doktrína, mely szerint kéznyújtásnyira van az emberi faj teljes megismerése. Ez a totalitárius ideológia megszületésének pillanata."

27