Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 6. szám - Fehér Zoltán: „Életében megtette kötelességét, gyarapította nemzeti értékeinket” (Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén. Sztrinkó István hagyatéka alapján írta és sajtó alá rendezte Szabó László)

- mondom én - épp itt alakul ki. A kulturális asszimiláció (amelyet a nyelvi követett) szintén spontán módon hatott. Senki sem kényszerítette a Móricz Zsigmond által megcsodált hímzett subás, szép tartású, pipázgatva beszélgető kiskőrösi tótokat arra, hogy magyar viseletét hordjanak, magyar bajusszal, kun süveg alakú kucsmában járjanak. Nyilván utánozni akarták a divatban előttük járó magyarokat. Sztrinkó István felkutat és egymásba illeszt minden régi irodalmi adatot, amelyik vizsgált területét mutatja be. Amikor Madarassy László 1912-ből származó tájrajzát idézi, nekem gyerekkorom Kecskéjének helynevei villannak fel a Bogárzó vagy a Lapos olvastán. Kocséron még én is hallottam történetet a Kenyérváró dombról. A királydinnye eszembe juttatja, hogy tízéves koromban hogyan kapkodtam miatta mesztéllabas talpam a bőgi homokban. Az ökörfarkkóró az általam gyűjtött mondákban mindig égig érő fává változott. A Petőfitől is megénekelt ördögszekeret meg mi ballangónak neveztük. Ma is látom veszett vágtatásukat a havas pusztán, a Szekerka csárda felé, amint télvíz idején az apáti régi pusztájából létrejött Kocséron lakó jász rokonságunkhoz szánkáztunk. A harmincas években még a kécskei piacon ott sorakoztak a sonkolyt áruló asszonyok. Pusztajenőn rekkenő nyári hőségben néha fölrémlett a délibáb. S innen hozták a piacra a szappan helyett is használható széksót. A víz menti helységek a 19. században még gyakran, szinte minden évben megélték a jön az árvíz, jön az árvíz élményét. Ismerős ez a világ számomra saját tapasztalataimból és gyűjtéseimből. Én még nádfödeles házban töltöttem életem első húsz esztendejét. Bátyán még meg tudtam menteni néhány nádvágó szerszámot. Ismerősek a Sztrinkó által is idézett - Vályi és Fényes által megfogalmazott vissza-visszatérő sorok a községleírásokban a gyakori árvizekről, meg a kicsiny felszántott határhoz képest óriási rétekről, legelőkről, erdőkről. A magyarság letelepedése óta tudatos vízgazdálkodást folytatott, miként azt Andrásfalvy Bertalan tanulmányaiból tudjuk. Ennek bizonyítékai a Sztrinkó által is ismertetett fokok. Mint írja, A természeti környezet és az ember viszonyára a XIX. század közepéig Kecskeméten az volt a jellemző, hogy a táj adottságait alaposan ismerve különösebb átalakító beavatkozás nélkül fordította azokat hasznára a város népe. (Hol van ez a szocialista az ember legyőzi a természetet felfogástól!) E táj népe, ahol lehetett, állattenyésztést, máshol földművelést, kertészkedést folytatott, a vizenyős területeket pedig gyűjtögetéssel, vadászattal, halászattal hasznosította. Mindezt láthatóvá is tette az ifjan elhunyt kutató a Kecskemét régi népéletéből című múzeumi kiállításon. Micsoda időszerű üzenet ez mai környezetpusztító korunknak.

Az igazi társadalomtudós abból ismerszik meg, hogy milyen mélységig merít a vizsgált világból. A lényeg valójában a részletekben rejlik. S ha a magyar halászatot Hermann Ottó vagy Sólymos Ede munkásságával leírtnak tekintjük, Sztrinkó István folyó- és állóvízi halászati gyűjtése meglepetést okoz gazdagságával. Hasonló bőségét nyújtja a régi vadászat, a gyűjtögető életmód és eszközanyagának leírásával is. Mennyire hasonlít, s mégis mennyire más ez, mint a Szűcs Sándor által feltárt régi sárréti pákászok világa. Itt újból szépirodalmi forrásra bukkan. Az alpári születésű Kádár Lajosnak ő ugyan csak a Kolomp szól a ködből című önéletrajzi regényéből idéz, de idézhetne a hasonló jellegű Tyúkász Péterből is. (És itt megint kiszól belőlem a régi kécskei, aki diákkorában falta a Magyar Élet- /ma Püski Kiadó/ könyveket, s felejthetetlen élményt jelentettek számára Kádár Lajos regényei, mert bennük az általa jól ismert Tiszamente jelent meg, mint haza a magasban. Bosnyák Sándor egyébként a Cumania 8-ban közölte az Alpár néphite Kádár Lajos emlékeiben című tanulmányát.) Sztrinkó tud újat mondani a halasi Nagy Czirok László pásztoréletet bemutató kötetei után is erről a témáról. A bugaci pásztorvilágról szóló kötetet pedig Szappanos Jolán tollából épp ő rendezi sajtó alá (A nagy pusztán). O jelenteti meg szerkesztőtársaival Kubinyi Ferenc és Vachot Imre képeskönyvének Kecskemétről szóló részét 1980-ban.

Sajátos, tájunkra jellemző települési forma a tanya. Sztrinkó itt is sok fontos dolgot lát meg. A homoki földek bevonása a kertgazdaságba megindította a tanyásodási folyamatot a 19. században. (Kécskén kertésznek nevezték a gazda tanyáján állandóan kinn lakó bérest. F. Z.) A nem sárosodó homok lehetővé tette a tanyák közti utak állandó használatát, s a tanyák megvalósították a lakóhely és a munkahely eszményi szimbiózisát. Kialakult népességükből egy sajátos társadalmi csoport, rájuk jellemző közösségi szokásokkal és tudattal. A kor politikája nem megszüntetendő csapásnak tekintette a tanyarendszert, hanem még iskolahálózatot is kiépített érdekükben. A pusztákra kiköltözöttek néha hosszú ideig veremlakásokban laktak, míg fel tudták építeni tanyaházukat, s évekig, évtizedekig küzdöttek maguk alkotta speciális szerszámaikkal a homokvilág termővé tételén. Létrehozták a semmiből az alföldi bor- és gyümölcskultúrát. Ez aztán magával hozta anyagi előrehaladásukat, tekintélyük növekedését is.

108