Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 6. szám - Olasz Sándor: Idegen testünk (Závada Pál regénye)
hogy kifürkészhetetlen körülmények folytán valamely pillanat - akár egy kis szalajtó fogaskerék - egyszer csak váratlanul megzakkan és előreugrik, amitől az idő maga borul föl azon nyomban a rendjére, beosztására vonatkozó tervekkel együtt." Mindaz, ami a kivárás, késleltetés, az elidőzés öröme lehetne, a „kisiklott pillanatokban" a szeretkező testek módjára zuhan „a sántító elmélet és a kiagyalt fikció térfelébe". A nagyon tudatosan előidézett mozaikosság, töredezettség, alakok, történetek egymásra torlódása az emberi viszonyok egyidejűsített világát állítja elő. Amiről olvasunk, egyfelől történelmi időtávlatba kényszerül, másfelől (Mészöly Miklós szavaival) „inzultáló jelenlét". Az Idegen testünkben olyan átjárás figyelhető meg a valós történelmi tények, figurák és a fikció között, hogy ez az átjárás még akkor is meglepő, ha az újabb magyar regény (Sándor Ivántól Esterházy Péterig) egyre több példát ad a referenciális és fiktív elemek egymásra vetítésére. Gróf Teleki Páltól Szabó Dezsőig sokan tűnnek föl a fiktív szereplők között. Országgyarapítás, zsidó- törvények, a fővárost elérő front, a koalíciós idők zűrzavara, a Magyar Testvéri Közösség néven szerveződő mozgalom regényvilágba emelése - a sort hosszan folytathatnánk. A könyvet azonban a rengeteg valóságeffektus ellenére is regényként kell olvasnunk, minthogy Závada regényt írt és nem történettudományos munkát. A történeti narratívának azonban van egy olyan átkozott sajátossága, hogy a fikciónak igazodnia kell valamiféle históriai igazsághoz. Miközben persze a dolog természeténél fogva deformál is némely ponton. Márpedig az Idegen testünk alaposan elrajzol. Mint említettük, Eszak-Erdély visszacsatolásának mozgalmas heteiben vagyunk. Tudjuk, elárasztotta az országot az „édes Erdély itt vagyunk" szalonromantikája. De talán nemcsak debil örömben és patológiás érzelgősségben fuldoklott az ország. Noha a székely nótát könnyáztatta arccal hallgató Vass Gerzsonok létezése aligha kérdőjelezhető meg. „Aztán ivás, cigány ?" A kurzus érzelgősségével aligha vádolható Babits Mihály vagy a szülővárosa visszakerüléséről beszámoló Márai és még sokan mások egy nagy történelmi igazságtalanság részleges és persze roppant ellentmondásos korrigálásaként élték meg az utódállamokban idegen testként beékelt magyarság visszatérését. Hogy a felelős gondolkodás mennyi színvonalas példája emelhető ki ebből a háború felé sodródó és háborús korszakból, szétfeszítené jelen írás kereteit. De azért Szekfüék vállalkozására (Mi a magyar), valamint a Magyar Csillag Illyés kezdeményezte Hírünk a világban vitájára mégiscsak utalok. A regény társadalmi panorámájából ezek a szólamok valahogy kimaradnak. A regényben, miközben a kisebbségi magyarság miatt kifelé, a szomszéd államok felé vádolunk, belül tombol az elfogultság, a kirekesztés. Előbb a zsidóság, majd (a háború után) a magyarországi németség válik idegen testté. A 195. oldalon olvassuk. „De hát mi van itt a magyar szellemi életben ?, hisz ez egy oktalan, zsigeri idegengyűlölet..." Hogy egyetlen józan hang nincs a regény világban, csupán azért furcsa, mert éppen a sok-sok, ellentétes pólusokon szerepeltethető alak a regény figurapanorámájának a lényege. Sándor Iván Követés című regénye jut eszembe. Márai Sándor a Gellért Szálló ablakából látja az elhurcolt zsidókat, és tehetetlen szégyent érez. Ezt naplójában is leírja. Miközben nem kíméli epés megjegyzéseitől a korszak romlottságát és az ehhez a romlottsághoz igazodókat. S közöttük nemcsak a kurzus parvenüjeit, hanem a hozzájuk asszimüálódókat is bírálja. Mindezzel természetesen csupán jelezni szeretném, milyen szövevénybe gubancolódik bele a szerző és az olvasó. Noha utalhatnánk Bibó István lényeglátó gondolataira is. Ezt az árnyalt, összetett látásmódot azonban minden bizonnyal nehezebb érvényesíteni. Itt inkább az elnökpüspök kiselőadása kap teret a zsidókérdésről. A kifelé dinamikus és belül statikus ember vagdalko- zásai mellett azonban mindig ott van a kifelé statikus, ámde belül dinamikus ember meditációja. Meglehet, ezt a nehezebb a regényben megjeleníteni. Ezek a regényen kívüli, ám a regény világától elválaszthatatlan jelenségek azért is tolakodnak a mű elé, mert Závada Pál olyan regényt írt, amely modellhelyzetével nemcsak a magyar, hanem a mindenkori történelem ördöglakatát is példázza. A regényben és a regénnyel sok mindent lehet tenni. Még Móricz Zsigmond 1919-es naplójából is beemelhető részlet - igaz, itt már az egyik szereplő szájába adva. Tehát a „Két zsidó megy az utcán..." kezdetű mondatot egy regényhős és nem Móricz mondja. Egy interjúban azonban Závada is Móricz antiszemitizmusát említi. A fikciót visz- szarántja a valósághoz. Egy személyiséget, egy nagy életművet nyilvánvalóan nem lehet egy vagy több kiragadott szövegrészlettel magyarázni. Amit Móricz gondolt, amiről kiterjedt életművében beszélt, az nyilvánvalóan nem gyűlöletkeltés. A fényképész utókorában Závada Pál kipróbált és sikerrel alkalmazott egy olyan narrációs eljárást, amelyre - legalábbis ilyen következetesen alkalmazva - a magyar prózatörténetben 104
