Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 6. szám - Olasz Sándor: Idegen testünk (Závada Pál regénye)

nem akad példa. A grammatikai többes szám első személyt! megszólalás képes akár különböző előjelű, értékű, mentalitású kollektívumoknak hangot adni. Az Idegen testünk mintha kevesebb sikerrel felelne meg ennek a narrációs kihívásnak. (Hasonló történhetett a Jadviga párnáját követő Milotával. Míg az előbbi izgalmas hármas vagy négyes tükörben mutatja ugyanazt a történetet, az utóbbi a különféle szövegrétegek súrlódó, csiszolódó felületeivel inkább utánlövés az elsőhöz képest.) Persze, az új regényben is van hagyományos auktoriális elbeszélő. A sok szereplő közül jó néhányan (Urbán Vince, Kulcsár Emma, Gábor Dezső) első személyben szólalnak meg. A gyakori hely- és időváltások, valamint a sok beszélő miatt ez már önmagában komoly gondot jelenthet. A 12. oldalon például Urbán Vince első személyben nyilatkozik meg. Mondatait azonban gyorsan újra szerzői elbeszélés követi. „Mire visszaér a szállására, Vince már egészen sérelmesnek találja, hogy egy ilyen kivételes estén - amikor úgy néz ki, a bolondulásig vagyunk mind fólajzva, mintha úgy éreznénk, a zsigeri sejtektől a kozmikus erőkig ma mindennek egyesülnie kell, ami szétszakíttatott - őneki dolgozni muszáj. Állhat neki megírni a tudósítást, amiért kiküldték." Látjuk, a közbevetés többes szám első személye valami általános közhangulatot hivatott érzékeltetni. Az idézet utolsó mondata pedig átélt beszéd (elbeszélt monológ), a harmadik személy ellenére akár elsőbe is áttehető. Ez a narratológiai tűzijáték olykor kifejezetten szellemes, sziporkázó: „Unokabátyja olvasmányaira Vince ugyanúgy ráveti magát, mint ismeretségeire, összebarátkozik Imre barátaival, mivelünk, és beleszeret a nőkbe, akik Imrét szeretik, mibelénk, akik őt szeretjük." Máskor kifejezetten bonyolultabb, görcsösebb megoldásokkal találkozunk, „...nem mulasztotta el fólolvasni a levélnek azt a részét, ahol a fivére elcsodálkozott Dezsőn, vagyis terajtad, aki most se tudsz munkát találni." Gyakran keveredik - akár egy mondaton belül - a külső és belső nézőpont, a kívülről látott és a belülről elemzett. „Mondja majd Weiner az elnökpüspöknek, vagyis gondolja magában, mert hangosan egy árva szót se szólok."

A regény egyik (a narráció szempontjából is) bravúros jelenetében Janka Dohányossal szeretkezik, s az ölelkezés után hozza szóba Gábomé Emma gyermekének, Paksinak a megmentési kísérletét: Dohányos tanyáján álnéven kellene bujtatni. A tervet kifundáló beszélgetés észrevétlenül a zsidóüldözések elől már elrejtett kamasz tanyai életére utaló mondatokkal folytatódik. Ez a sűrítő, szcenikus, nagyon gyorsan sokféle történést, emberi reakciót összefogó elbeszélés olyan epikatörténeti hagyományt idéz föl, amelyet általában nem szoktak Závadával kapcsolatban emlegetni. Ez és sok más szöveghely mégis eszünkbe juttatja Móricz regényeinek, novelláinak fortyogó, sistergő, hihetetlen feszültségeket érzékeltető koncentrátumait. Hasonlóképpen Móriczra emlékeztet a sok szereplő mozgatása, beszédcselekedetekkel való jellemzése. Závada természetesen a posztmodem eszköztárának ismeretében kanyarodik vissza egy olyan tradícióhoz, melyben még percig nem volt kétséges, hogy vannak referenciális elemek. Hogy a regény akár szociológiai keresztmetszetet is adhat, hőseit olyan közegben mozgathatja, ami akár az úgynevezett valóságban is megtalálható.

Az Idegen testünk nem hibátlan alkotás. Ám szemléleti egyoldalúságai, regénypoétikai megoldatlanságai ellenére is figyelemre méltó. A mű egyik kritikusa (Darvasi Ferenc) szokatlan módon újabb témát javasolt a szerzőnek. írjon regényt a cigányságról. A játékos ajánlatsor hosszan folytatható. Regény a Don-kanyarban elpusztultakról és családjaikról. A szülőföldjük elhagyására kényszerülőkről. Nemcsak a svábokról, hanem a felvidéki magyarokról. Úgyhogy nagyon sok témát kínál a mögöttünk lévő(?), borzalmas század.

(Magvető, 2008)

105