Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 6. szám - Olasz Sándor: Idegen testünk (Závada Pál regénye)
Olasz Sándor Idegen testünk Závada Pál regénye Závada Pál históriai érdeklődése közismert. Már szociográfusként, szociológusként is a tények, a sokszor lenézett valóságreferenciák közelében kellett élnie. A Kulákprés (1986) nem is születhetett volna meg másképp. A Jadviga párnája (1997) - a családregényformát ugyan alaposan föllazítva- több mint fél évszázad történeti hátterét adja: az érzelmek, ösztönök különös mély világának alkati-antropológiai meghatározottsága mögött kirajzolódik a 20. század első felének számtalan (nem csak békési, multikulturális) mozzanata. A Milotában (2002) a 18. századi szlovák falualapítás éppúgy benne van, mint a századforduló és különösképpen az 1950-es, 60-as évek világa. A fényképész utókora (2004) ábrázolt idejében (az 1940-es évek elejétől a rendszerváltoztatás körüli évekig) megint csak több történelmi, politikatörténeti időszak eseményei kavarognak. A magyar huszadik század második felének Érzelmek iskolája - miközben izgalmas szövegközi kapcsolatokat villant föl Flaubert regényével - még véletlenül sem hagy ki semmit a tárgyalt időszak fontosabb történései közül. Most itt van az Idegen testünk, mely minden korábbinál több - a történelemkönyvekben is tárgyalt - tényt és eszmetörténeti problémát zsúfol a regénybe. Főként az 1940-es években járunk, de a különféle vissza- és előreutalások valójában 1870 és 1956 közé helyezik a regényidőt. A mű első oldalain a kolozsvári bevonulás jelenetei elevenednek meg. A harminchatodik oldaltól azonban az olvasó számára fokozatosan megvilágosodik, hogy a szöveg jelentős része valójában egy 1940 szeptemberében tartott budapesti baráti-családi összejövetel tere és ideje. Weiner Janka fényképészműtermében vagyunk, ahol a regény csaknem mindegyik szereplője megfordul. Majdani megalázók és megalázottak. (Olyan ez, mint A fényképész utókora Buchbinder által készített piaci csoportképe, melyen minden fontosabb figura, illetve minden lényeges szereplő őse látható.) Mindjárt az első oldalakon tapasztalható, hogy a történetbe folyamatosan újabb és újabb történetek ékelődnek. Észak-Erdély visszatérésének jeleneteibe például beágyazódik Ady Endre és Octavian Goga irodalomtörténetből is jól ismert, finoman fogalmazva ellentmondásos viszonya. Ekkor az olvasó még azt hiszi, hogy a regény hőse a kolozsvári ünnepségekről tudósító Urbán Vince és az ő alezredes rokona, Flórián (korábban Flamm) Imre lesz. A 25. oldalon a sváb Flammok és az erdélyi szász anyától született Urbán család története kezdődik. Csakhamar belép az eseménymenetbe a fényképész Weiner Janka, aki katalizált „félizraelita". Az elbeszélés (a narrátorokról egyelőre ne beszéljünk) az ő múltjával is megismertet. A 60. oldal táján váratlanul Gáborné Kulcsár Emma és munkaszolgálatos férje, Dezső levelezésébe csöppenünk. Megismerjük Janka testvéreit, a kommunista Jakabot és a papnövendék Ottót. Színre lép Raposka Károly professzor a berlini Collegium Hungáriáimból. Megjelenik Dohányos László, akit jól ismerünk az előző regényből. Ő az, aki- bármilyen rendszer van - szüntelenül átvirágozza magát. Fontosabb szereplő továbbá Flamm János, akit, hogy kissé bonyolultabb legyen a dolog, olykor Johannkának neveznek. A titkos költő a nyilasok közé keveredik, végül háborús bűnösként végzik ki. A dolog pikantériája, hogy a fölsoroltak közül öt férfi is Janka után vágyakozik. Kétségtelenül sok ez így, egyszerre. Urbán Vince dilemmája az olvasóé is: „A lényeg, amiről nem beszélhet, hogy voltaképpen miféle viszonyok hálójának közepében is csücsül ő, mint egy bánatos pók..." Érdekes módon Janka és Urbán légyottja ad alkalmat a többes szám első személyű elbeszélő számára ahhoz, hogy regénypoétikai érdekű kijelentéseket tegyen. Okok láncolatáról és a részletekben való elmerülés félelméről van itt szó. „A lényeg az, 103
