Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 6. szám - Vári Attila: Vicinális

hasonlatot. Halmok, halmok után, s úgy olvadnak egymáshoz, mintha a katlanokat vályogházak szabálytalan ablaknyílásainak mintájára tapasztotta volna ki tenyerével valaki. A lejtők alján nincsenek völgyek, vízmosások, s a holdbéli táj magaslatairól, bármerre néz, mindenhol ezeket a seszínű gömbölyded formákat látja. Dudorok és mélyedések. Mosóteknő tetején úszó piszokszín buborékok. Néhol előbukkan a mészkő, a felszín olyan, mintha kerti sétány zúzalék kövével szórták volna fel.

Egy asszony rohan. Leszalad, aztán ismét fel és le, fel és le. Bokáig érő, bő fehér köntöse úgy lebeg, mintha ködből lenne, s egy férfi kergeti.

Nem látni házakat, állatokat, talán a messzeségben azok a mozgó pontok sirályok lehetnek, a szemhatáron egymásba olvad a tenger és az ég, de idáig sosem repülnek be a madarak. Vértelen kék vonallá szűkül a távolban a mennybolt, s a felhőtlen ragyogás sem kék. Deres, mintha a táj hullámainak színét tükrözné.

Hová rohan, és miért üldözi? A férfi kezében villan valami, amikor utoléri az egyik tetőn a nőt, de azonnal el is tűnnek a szeme elől.

Megszökött a táborból. Azt sem tudja, hogy merre menjen, de bárhol jobb, mint ott, ahol nemcsak a tárgyak, de a vakfegyelem, a kisebbeket kínozó nagyok is a hajdani börtön hangulatát idézik, s mindennap kitüntetésekkel teleaggatott emberek jönnek. A börtönről, a mozgalomban véghezvitt hőstetteikről mesélnek. Mindig ugyanazt mondják, mintha lecke lenne, amit most felmondanak.

A táborparancsnok félkarú szikár ember. Rangjelzés nélküli egyenruháján fénylik a szíj, s kezében lovaglóostor, azzal vezényel saját magának, amikor kaf- fogó hangján, szakadozott mondatokban közli parancsait. Gyermekek számára megközelíthetetlen, s az ifjúsági vezetők is vigyázzállásban beszélnek vele.

Kilencéves, és egyfolytában retteg. Semmit sem ért a nyelvből, s esténként, villanyoltás után a többiek megkínozzák. Csillagot rúgatnak vele. Lábujjai közé papírcsíkokat tesznek, aztán meggyújtják.

Nem akar enni, fáj a hasa, de nem hajlandó ráülni a latrinára. Egyetlen hosszú deszka van tuskókra szegezve, s a domboldalból kibukkanó búvópatak vizét vezették be a deszka alatti cementezett árokba. Húszan-harmincan szorongnak reggelenként az ülőkén. A mosdó is ugyanilyen barbár hely. Hosszú bádogvályú, egyfolytában csorog az egyenletes távolságokra fúrt lyukakból a patakból rozsdás esőcsatornán odavezetett víz.

Az érkezéskor osztagokba sorozzák a gyermekeket, s a parancsnok szigorúan felügyeli, hogy nehogy egynél több magyar kerüljön ugyanabba a barakkba.

Csak egyetlen nő van az egész táborban, az orvosi rendelő ápolónője, aki semmit sem visel a fehér köpeny alatt, s aki az érkezéskor hajukat vizsgálja, körmüket, fülüket nézi, de másnap is sorba állítják őket, újabb vizsgálatra.

Egy ifjúsági vezető, instruktor elvtársnak szólítják a többiek, ezt még ő is érti, tovar᧠instructor, mérlegeli őket, de a szakmunka az ápolónőé. Egy sámlin ül. Félig gombolt köpenyéből kilóg a melle, s combja is fedetlen, belátni a lába közé. Meztelenre vetkőzteti őket, heréjüket vizsgálja, a fitymát húzogatja, mellette egy mosdótálban hipermangános oldat, bele-belemártja kezét, úgy vigyorog min- denik fiúra, mintha megajándékozná őket. A mosdótál mellett hosszú, vékony pálca, az egyik nagyfiú vesszője megmerevedik, s amikor felrántja rajta a fitymát

10