Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Egressy Zoltán: A város ilyenkor már részeg

Lüktet a torkomban valami, nem az alkohol, a szemfájást leszámítva kifejezetten jól vagyok. Nem kéne már, most már nem kéne beléd roppanni, de valamit mintha akarna tőlem ez az éjszaka, valamit akar, nagyon durván ver a szívem.

Méregetnek jó ideje, mégis muszáj lesz bemennem a WC-re, lehet, hogy utánam jönnek és megvernek, valószínűbb, mint az, hogy nem. Felállók, lassan, tényleg nem akarok bajt, elindulok, visszatér a rosszullét, ha a padlóra hányok, azonnal megsoroznak, ezt pontosan érzem, még az lenne a legkevesebb, ha csak kirabolnának, de az se jó, megtalálnák a szalvétákat, kinevetnének, és akkor téged is kinevetnek, azt nem bírnám. Ugye megbocsátottad, ami történt, te? Ugye meg? Lassan lépek, mint amikor nedves gőzből haladok kifelé, olyankor is fáj minden mozdulat, égeti az arcomat a forróság, számolom a centimétereket. Soha nem a testek miatt mentem fürdőbe, soha. Nem is figyeltem senkire. Nem a fiúkba vagyok szerelmes, hanem beléd. Pisálni akartam, de sikerül hánynom is, biztos kihallatszik, bár nagy a zsongás, elég hangosan öklendezem, most már vége van, kiürültem teljesen, jól vagyok, tiszta vagyok. Lehet töltekeznem megint. Vissza kéne térnem a whiskyre, csak félek a jégtől, a sör jó, abban nem kísértesz. Emlékszem a napra, amikor elkezdtelek látni mindenben, mindenkiben, amikor elkezdtél mindenféle testben, arcban járkálni körülöttem, jöttél szembe az utcákon, rettenetes volt, nem tudom, hogy bírtam hozzászokni. Egy ideig vártam, hogy elmúljon, de hiába figyeltem, méregettem magam, így maradt minden.

Nem tudtam soha senkivel megbeszélni a dolgokat úgy, mint veled. Ez az egyik. A másik te vagy. Ahogy kinézel. Látod, jelen időben mesélem, mert itt vagy velem, hozzád beszélek, gondolkodom, minden miattad van, hogy mit szólsz hozzá, ugye ügyes vagyok, jókat csinálok, te is úgy gondolod, neked készül minden mozdulat és pillanat, nagyon hiányzol, biztos azért keresem a bajt egy ideje, hogy vége legyen a szenvedésemnek. Nem tudom, te mennyit szenvedtél, nem lehet gyors az ilyesmi, hebegve esküdöztem, hogy nem láttalak, beszéltem összevissza, kitaláltam valamit, mikor láttalak utoljára, nem faggattak túl sokat, letagadtalak, de nem éreztem, hogy elárultalak volna, nincs jelentősége, hogy szerintük bűnhődöm-e, bűnhődöm, hogy tudnának annál nagyobb büntetést kiszabni rám, mint hogy nem vagy, ennél nagyobb büntetést soha senki nem tudna adni nekem.

Megiszom még ezt a sört, fizetek, nem kérek többet, most, hogy kiürültem, már könnyen le tudom tolni, aztán kimegyek, sétálok pár órát, visszagyalogolok a szállásomra. Nem stoppolok. Hajnalra ott leszek. Lehet, hogy ma rászánom magam, és megpróbálok megszabadulni a szalvétáktól, hülyeség ez, gyerekség, itt hordozlak, teljesen felesleges, úgyis itt vagy bennem, nem kell ahhoz képmás. Intek a csaposnak, kelletlenkedik, aztán számol, nyilvánvaló, hogy nem vagyok szimpatikus a csávónak, kifizetem az összeget, nem először mér végig, mindjárt beszólok neki, talán kiverik belőlem a fájdalmat. Jobb lenne, de aztán mindössze egy fitymáló grimaszt vágok, ha akartok, ugorjatok rám, provokációnak megteszi a grimasz, de nem akarnak bántani, csak néznek, ahogy a kijárat felé haladok, eldöntőm, hogy a séta előtt még bemegyek a bordó-kék almaborozóba, mégis megiszom egy txakolít.

109