Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Egressy Zoltán: A város ilyenkor már részeg

Kijövök az utcára, picit hűvösebb van, mint mikor bementem, vagy csak fáradok, azért fázom. Le kéne vennem a ruhámat, ki kéne rázogatnom belőle a part homokját, viszketek egy ideje, az is igaz, hogy nem annyira a ruhám van tele, inkább a bőröm. Ki kéne izzadnom a sok mérget, az emlékeket, bele kéne merülnöm valami tisztító zagyvalékba, vagy egyszerűen sokkal brutálisabban kéne szétinnom magam, innom kellene eszméletvesztésig, de nem megy, ez soha nem ment, az agyam mindig dolgozik, részegen is világosan gondolkodom, csak a gátlásaim gyengülnek vagy tűnnek el jó esetben teljesen. Végeztem a mai nappal, a következőnek sem lesz más a koreográfiája, mint ennek volt, mindegy, hogy csomaggal, szatyorral vagy üveggel a kezemben indulok, valamit fogok majd és elindulok reggel, megyek a forró napon, sétálok, nézem a vizet, félek tőle, de vonz, ott leszel benne holnap is. Nem akarok most még erre gondolni, a hűvösö- désnek örülök, elég ennyi kis érzés arra a pár pillanatra, míg az utcára érek.

Magamnál vagyok teljesen, nagyon is, túlságosan is, mégis megtántorodom, nem esek el, nem tudok, reflexszerűen lépek mindig jó helyre. Felfigyel rám egy hangos társaság, ők azok, a helyiek, kijöttek ők is, talán utánam, nem tudom. Röhögni kezdenek, nem akarnak segíteni, körbeállnak és mulatnak rajtam, nézik a részeg faszt, tapsolni kezdenek, mintha erősödne a hangjuk, de lehet, hogy az utcazaj dübörög a fülemben, közvetlenül az agyamban lüktet ez a valami, tompa, félelmetes, megvan, persze, már tudom, a vízzúgás, azt hallom, lebuktam a víz alá, hogy boldoggá tegyelek, nem sikerült, nem volt elég levegőm, feljöttem, nevettünk, aztán te mentél le, bevettél a szádba, fogtam a fejedet, egy idő után gyanús lett, mintha fel akarnál jönni, de nem engedtelek, ennyit kibírsz, nem hiányzott már sok, jó volt, pár másodperc kellett még, nyomtam le a fejedet, a hajadat markoltam, lent tartottalak, talán abban a pillanatban fulladhattál meg, amikor szétspricceltem a szádban, keményen, szorosan tartottalak, a közelben senki nem volt, senki, azonnal tudtam, hogy meghaltál, felrántottalak, kétségbeesetten rángattalak, de már késő volt, zihálni kezdtem, mint ahogy most, amikor elesek végre, röhögnek körülöttem, „baszki", kiáltok ösztönösen és köpök egyet feléjük, zokon veszik, már nem röhögnek, csöndben vannak, kurta mondat harsán, lépnek egyet felém, kés éle villan az arcomnál, még egy, a hasam alján érzem az első döfést, gyorsan dolgoznak, szaporán jár a kezük, alig fáj, esküszöm, alig fáj, fények villanását látom, megcsillannak a késeken, kékek, sárgák, pirosak meg zöldek, folyik össze a sok szín a szemem előtt, hunyorgok, világítanak a sötétben, nem tudom pontosan, mik, áttörnek a szememen, bejönnek a fejembe, még egy kicsit figyelem, mi történik, jár az agyam, egy kicsit még magamnál vagyok.

110