Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Lengyel András: Radnóti identitásszerveződésének kérdéséhez
Ezzel az értelmezéssel nagyjából-egészéből magam is egyetértek, két problematikus pontját látom csupán. Az egyik ilyen pont a zsidósággal való közösségvállalás kérdése (ez az idézett summában is szóba kerül), a másik az úgynevezett disszimiláció kérdése (ez csak a summázatot megelőző szövegben fordul elő, idézetként). Egyik sem döntő mozzanat, de érdemes helyre tenni őket. S ezekhez társul számomra harmadikként egy Ferencz Győzőnél nem exponálódó probléma, amely - éppen mint hiány, mint magyarázat nélkül maradó összefüggés - válik problémává: hogyan, milyen életmozzanatok aktualizálódásaként lett Radnóti identitásszerveződése olyanná, amilyet ez a levél mutat? Az identitás megszerve- ződése ugyanis, minden látszat ellenére, nem pusztán választások sorozataként ragadható meg, legalább annyira „adottság" is - Radnóti esetében is. Az identitást minden pillanatban újra és újra meg kell erősíteni, mert minden új szituáció új választás elé állít bennünket, de ez a választás nem lehet önkényes. 2 Ferencz Győző idézett szövege azt állítja, hogy Radnóti „nem vállalt közösséget" a zsidósággal. Ez a tézis természetesen csak elsietett, pontatlan megfogalmazás, a kitűnő irodalomtörténész maga is tudja (s könyve egésze dokumentálja is), hogy ez így nem helytálló formulázás - hibája mégis, vagy talán éppen ezért tanulságos. A hiba ugyanis annak a nyelvi csapdának a következménye, amely abból adódik, hogy megközelítésünk, igazodva a hétköznapi nyelvhasználathoz, nem kellően disztingvál: nem választja szét azt, amit pedig meg kellene különböztetnie. A „közösségvállalás" kínálkozó nyelvi sztereotípiája két, merőben különböző dolgot mos össze: az identitás-közösséget és a szolidaritás-közösséget. Miért különbözik ez a kettő? A válasz egyszerű. Én, a magyar, nem vagyok identitás-közösségben, mondjuk, az afrikai bantukkal, de lehetek velük szolidaritási közösségben. Anélkül, hogy bantuvá válnék, emberi szolidaritásom lehet az övék, „közösséget vállalhatok" velük, s szolidaritásom meglétét gesztusaim és tetteim sorozata mindenki számára nyilvánvalóvá is teheti. Úgy vélem, Radnóti esetében is csak arról volt szó, hogy egy közösséggel (amely saját „származási" közössége volt) immár nem alkotott identitásközösséget - ő másként határozta meg magát, mint pl. Komlós Aladár vagy Sós Endre. A magyar zsidósággal azonban, függetlenül a magyar zsidók egyébként nagyon is heterogén alakzatokat produkáló identitásszerveződésétől, pusztán a „helyzet" miatt igen is közösséget vállalt. A zsidótörvények által megbélyegzettek és meghurcoltak neki - ahogy többször is fogalmazott - a „bajtársai" voltak. Azaz szolidaritási közösségben volt velük. O is ugyanabban a sorsban részesedett, amiben a többiek is, s társainak „bajtársaiként" való megnevezése jelzi, hogy a közösségnek ezt a módját nemcsak elfogadta, kényszerűen, de vállalta is. Semmi olyan adat nincs legalábbis, amely arra mutatna, hogy ebből a szolidaritásból Radnóti kivonta volna magát. Sőt azzal, hogy költőként e közösség sorsát magasrendű művészi alkotásokban dokumentálta, „ércnél maradandóbb" monumentumot emelt „bajtársainak" - igaz, saját sorsának bemutatásán keresztül. Más jellegű probléma a disszimiláció kérdése. A Naplóból jól kivehető, hogy Radnóti nem értett egyet a disszimiláns-magatartással. Szóvá tette például, hogy 16
