Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Dreff János - Tóth Dezső: Az utolsó magyartanár feljegyzései
Most lesz tökéletes ürességem. A múlt héten bele kellett volna halnom a tanításba. Igaz, belehaltam, de csak úgy-ahogy. Ihlettelen, önazonos, látomástalan órák jönnek kivédhetetlenül. Most kéne valami nagy fába vágni a fejszét. Zárjunk költőien, lehet gondolatritmus is, most lesz tökéletes ürességem. Kora hajnali tanyai életkép. A hótól megtisztított lugasban, gyér lámpafény mellett öreg, aszott, engem teljes mértékben elnyomó feleségem oldalán barátaimmal kvaterkázok. Boldogság van bennem és még valami: a szükségszerű búcsúk előtt érzett torokszorító érzelmesség tolakvó lüktetését legyűrni képtelen ösztönös félelem a létezés tényétől. Tudom, hogy már nem fog sokáig tartani mindez; feleségem érthető, mégis szokatlan kedvessége egy idő után mindenki számára nyilvánvalóvá teszi, hogy ideje lesz indulni, lassan pirkad, a marasztalás szavatossága lejárt. Kikísérem a barátokat a kapuig, és a szűk, kacskaringós utca néma fényei alatt utolsó öleléseik kedvetlen tanulságára ocsúdva feleségem, ez a töpörödött, pici, szigorú asszony mellém oson és azt mondja: - Utoljára láttad őket. Utoljára voltál idekinn. Most szépen bejössz velem, és együtt leéljük az életünket. Az öreg ház már vár minket, és ahogy kéz a kézben megindulunk feléje, szépen elhal minden nesz, és én felébredek. Munkaterv (ideges vázlat) Abbahagyom a tanítást. Soha többé nem közvetítek értéket, soha többé nem hiszek a szó erejében, soha többé bármifajta emberiesség legcsekélyebb látszatában sem. Passzívan ellenállok. Még bemegyek az iskolába, de már csak azért, hogy eltengjek-lengjek a tanári asztal és a hivatásom hiábavalósága feletti gyász tudata közötti légüres térben, még megteszem azt a szívességet, hogy a fába szorult féreg kínját lefojtom a tehetetlen düh néma átkai alá, még leosztályozok bárkit, aki hajlandó könyörögni érte, még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a nyárfa az ablak előtt. De soha, soha többé nem leszek tanár. Nem tekintem természetes ösztönnek többé, hogy valaki tanítani akarjon, de most már azt sem, hogy ne akarjon tanítani. Büszkeségem soha nem engedte, hogy kevesebbre vállalkozzam, mint amire értelmem feljogosít. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy felében-harma- dában valósítsak meg valamit. Az a tanóra pedig, amely mindenkor felkínálta magát, hogy megtartsam - most már belátom -, sohasem állt semmiféle kapcsolatban személyiségem öntörvényével, mint ahogy becsvágyam logikájával sem, egyszerűen csak megtörtént. Minden ez ellen irányuló szellemi erőfeszítésem kontraproduktívnak bizonyult. Ennek a felismerésnek a fájdalmát, mint minden igazság fájdalmát, soha nem voltam képes elviselni, és ezért mindig a mindenkori maradék méltóságom megsemmisítésével felérő erkölcsi vereség tudatának bizonyosságával igyekeztem magam legalább szellemileg kárpótolni. Most már ezt a kényelmetlen kompenzációs manővert is megtagadom magamtól. A világ valóságos életében csak az vesz részt, és így csak abból lehet ma már jó tanár, akiben több az akarat, mint az értelem, több a tennivágyás, mint a józan 35
