Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Dreff János - Tóth Dezső: Az utolsó magyartanár feljegyzései
ész. Tanítson az, aki ezzel nincsen tisztában, nem akar tisztában lenni, vagy ha valaha ugyan tisztában is volt vele, de mára már a készséges rabszolga csillapíthatatlan bosszúszomja elvakította benne a megalkuvása előtti utolsó pillanat erkölcsi fölényének szent tébolyát. Tanítson az, aki bármiféle önkényes metafizikai felhatalmazás, mindenfajta szociális érzékenység vagy a legcsekélyebb morális önfegyelem nélkül képesnek bizonyul rá. Tanítson az, aki az önmagával kialakított harmónia látszatát többre becsüli, és ezért jobban is tud ragaszkodni hozzá, mint a meghasonlása gyötrelmének megszelídítését visszautasító értelem már semmihez sem ragaszkodó prózai hétköznapiságát. Minden megnyilatkozásom erről az állásfoglalásomról tanúskodjon, és minden más megnyilatkozásom, ami nem erről tanúskodik, ne tanúskodjon semmiről. A továbbiakban bármiféle anyagi ellenszolgáltatásért való bármiféle tanári megnyilatkozásom csakis a pénz dicsőítésében merülhet ki. Amennyiben a pénz dicsőítésén kívül bármi mást tanítanék, azt csakis az anyagi ellenszolgáltatás azonnali manifeszt megtagadásával és az elveimhez való ragaszkodni nem tudás képességének azonnali beismerésével tehetem meg (és ez alól még egyes Ady-versek sem képezhetnek kényelmes kivételt). Tehát nemcsak ingyen és bérmentve, de az önmagát még erkölcsileg is kisemmiző bérrabszolga kényszerű szégyenét is magamra véve van csak jogom hozzá, hogy tanítsak. A tanítás elől ekképpen elrabolt időt ilyen és ehhez hasonló képtelen feltételek kiötlésével kell eltöltenem. Egzisztenciám kétségbeejtő mivoltát kortárs magyar szépprózára kell váltanom. Ez a követelés egyaránt kell vonatkozzon a kollégák iránti elfojthatatlan gyűlölet felismerésére, a diákokkal szembeni kérlelhetetlenség látszatának hiábavalóságára, a szülők agresszivitása szította nevetségességérzet vagy a közönyükre visszavezethető fölöslegességérzet nyomán egyaránt elöntő képtelenségérzet eseteire is. Más eset nincs, és akkor még ez a más eset nincs is ide sorolandó. A prózaírói késztetés kizárólagosságának minden esetben rímelnie kell az illú- ziótlan tanári szerepvállalás esztelenségére. Az írás sem tematikájában, sem stiláris színvonalában, de még csak stilizációs minőségében sem reprezentálhatja alul a tanári létnek köszönhetően megélhető gyötrelmeket. Felül- vagy túlreprezentálni képtelenség, habár meglehet, és sok esetben meg is kell próbálni. Most már nincs az a képtelen szituáció, ami ne kiáltana szóért. A tanárnak a szavakon kívül nincsenek, és nem is lehetnek cimborái. A szóhasználatnak már csak íróként megélve van tétje. Ennek a felismerésnek az íróként megélhető további tétjére való folyamatos ráébredés artikulálja majd, ha egyáltalán, hogy a tanáriét másképp, mint íróként, megélhetetlen. Amit rögtön ki kell egészíteni azzal, hogy íróként még inkább megélhetetlen. E felismerés meg- szenvedése azonban már-már tanári helytállást követel. Követeljen. Arra gondolva, hogy tanári „karrieremben" minden lépés az Új rettenetével történő szembesülés volt, és minden új kolléga és diák, akit megismertem, újabb élő darabja volt az ismeretlennek, amelyet az asztalomra raktam mindennapi ijedt elmélkedésem tárgyául - eldöntöttem, hogy tartózkodni fogok mindentől, nem törekszem semmire, az úgynevezett tanítást a lehető legkevesebbre csökken36
