Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Bombitz Attila: A Krasznahorkai-általános
Bombitz Attila A Krasznahorkai-általános Bizonyos vagyok abban, hogy annyi minden árvaság, durvaság, gonoszság és hitetlenség közepette, melyek mindennapjainkat eltöltik, Seiobo igenis idelent járt. A Seiobo az a küldött, aki jön, és azt mondja, nem a vágy vagyok a békére, hanem a béke maga, jön, és azt mondja, ne féljetek, a béke univerzuma, az nem a sóvárgás szivárványa, az univerzum, a valódi univerzum: már létezik. Pedig a kezdet kezdetén, egy helyi értékű, mégis apokaliptikus vízióban, Seiobóról, a békéről magáról mit sem tudtunk. Ugyanakkor, vagy mégis Irimiás és Petrina prófétikus kettőse, a dél-alföldi magyar peremvidék életterét följegyző doktor alakja, de még inkább az angyali Estike; és különösen a dűlők fölötti semmi harangkongása - vagyis ennek a szinte azonnal kötelezővé lett regénynek, az 1985-ös Sátántangónak a totalitása rendkívül erős hatása következtében szabályosan beleégett olvasói emlékezetünkbe. És legalább ily lehetetlen megszabadulnunk Valuskától, Eszter Györgytől és Észtemétől, a hírhedt bálnamutatványtól, a fagyba dermedt kisvárostól a béke távollétének e második, 1989-es fölvonásától - hiszen Az ellenállás melankóliájában a hétköznapi realitás, a megszokás tökéletes arculcsapása még koncepciózusabb költészetben jelentkezett. E két békéden alapmű az időtlen magyar és kelet-európai valóságot fixírozza, egzisztenciális és metafizikus értelemben, alapvetően szuggesztív enigmatizmussal. Köztük is éppen hogy lélegzetnyi szabadságot biztosítanak a Kegyelmi viszonyok (1986) halálnovellái, igaz, súlyos rettenetképekben. Hogy ezután a világ tágasságában nyíljon meg a béke és a kegyelem artikulálhatóságának valóságtartománya. Egy kínai úti beszámoló jelenti az úgynevezett pálfordulást, mely persze bővülés és immanens építkezés, csak más látószögből: hiszen Az urgai fogolytól kezdődően (1992) sem történik más, ahogyan korábban sem történt más, mint pontos és fokozatos számbavétele, területfoglalása és szétírása a világnak, s a világban hol élő, hol holt kulturális hagyománynak. Ez lesz a béke és a békétlenség állandó ütközési tere: Seiobo, a hol jelen-, hol távollévő a tér metszetének szűkösségéből, a nyelv légies bőségéből a saját és az idegen hagyomány időbeli tágasságát fogalmazza meg újból és újból, könyvről könyvre. Vagyis egyszer csak, hirtelen, vagy éppen szabályos rendben ez a kettősség, a nyugat és kelet közös, letűnt csodái után történő „nyomozás" lesz és marad a témája a szűkös és szűkülő peremvidékeket újabb nyelvi határsértésekkel túllépő műveknek. Az európai kultúra békétlenségét faggatja a nagy ívű, merész és hátborzongató Háború és háború (1999), egy ember nélküli japán kert lenyűgöző leírását kínálja az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2003), a világ egyik leggazdagabb kulturális örökségének jelen- és távollevőségét kutatja a második kínai reportázs, a Rombolás és bánat az Ég alatt (2004). S természetesen Seiobo maga is idelent járt, mert nyomai vannak érkezésének és távozásának, amióta 2008. október 7-én a budapesti Műcsarnok kiállítótermében megidézte őt egy zeneszerző, egy jogász, egy író, egy mixer és egy hegedűművész. És ez akkor is így van, ha nem feltétlenül van rá megfelelő rálátásunk. * * Elhangzott a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének díjátadó ünnepségén, 2008. december 15-én. 126
