Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Pálfalvi Lajos: Egy costaguanai emigráns a nagy elődről
ják meg az ideálkapitalista idillt. Bobkowski nem érzi magát idegennek, mégis azt ajánlják neki, ne menjen ki az utcára, mert amerikainak nézhetik. A kommunista hatalomátvétel, majd a polgárháború során kialakul az a fatális, kaotikus állapot, amely annyira jellemző a később harmadik világnak nevezett térségre. A kijárási tilalom és a teljes elsötétítés idején, leszámolva minden illúzióval, mint Conrad magányos hősei, Bobkowski is csak a legalapvetőbb erkölcsi értékekhez való hűséggel indokolhatja kitartását: „Mosf bánom csak, hogy nem vettem egypár kézigránátot. Amikor mélyebbre mászik a bőröm alá a félelem, kitör belőlem a bátorság. Csak próbálják meg, jöjjenek csak, lőjenek rám, de én tüzelek először." Aztán 1954-ben, nagyjából kilenc év után, elsöpri a rezsimet a felkelés. A kommunisták különféle nagykövetségekre menekülnének, de nem engedik be őket azok, akik pont előlük menekültek oda az elmúlt években. Hosszú évekig harcolnak még a marxista és maoista partizáncsoportok, de újabb kommunista hatalomátvételre már nem kerül sor. Mindennek ellenére Bobkowskinak mégiscsak sikerült új életet kezdenie. Játékokat készített, hat év után jutott el odáig, hogy önálló üzletet nyithasson. Ekkor már repülőmodellezéssel foglalkozott, akkora sikerrel, hogy nagy nemzetközi versenyeken is részt vett. Járt az USA-ban, 1955-ben pedig Svédországba is eljutott. Szóval sikerült a terve: „a szabadság huligánja" tényleg a maga ura volt, íróként sem függött senkitől. Aztán 1957- ben agydaganattal operálták, majd átmeneti javulás után újra visszatért a betegség. 1961. június 26-ig küzdött vele. * A lengyel emigráns prózában nem a fikció játssza a vezető szerepet. Igen erős az autobiografizmus, felértékelődnek olyan, korábban mellékesnek tekintett műfajok, mint a napló és a memoár. Ettől a tendenciától látszólag könnyen elválasztható a biografizmus, például a biográfiai esszé műfaja, amelybe Bobkowski Conrad-portréja is tartozik. Csakhogy a radikális elméletek szerint a kettő között a különbség nagyrészt retorikai. Nem olyan könnyű megkülönböztetni azt, aki magáról ír attól, aki más életét gondolja át, mert az értekezés főszereplője gyakran tükröző egóvá válik, és a szerző identitáskeresését szolgálja. Alighanem a Conradot értelmező „kozmopolák" is hasonló funkciójú kategória. Nehezen találhatnánk Bobkowski esszéjénél jobb példát e két tendencia találkozására. Conrad Bobkowski mestere, íróelődje, lengyel emigráns sorstársa (lásd a XIX. századi kivándorlás és a kommunista időkben dívó „disszidálás" közti elgondolkodtató párhuzamot, nem is beszélve a cári Oroszország érdekeit maximálisan tiszteletben tartó Franciaországról) és végül kisajátíthatatlan kozmopolák: Bobkowski már önmagát és az új emigrációt is ezzel a mércével méri. Az esszé középpontjában érthető módon a Nostromo áll. Bobkowski az ötvenes évek végén, minden történelmi tapasztalata birtokában olvassa újra a művet. Hipnotikus hatással van rá, nem tud szabadulni tőle, mindenben a regény világát ismeri fel. Összeveti a mű kétféle értelmezését: Costaguana azonosítható Lengyelországgal, ugyanakkor Latin- Amerikáról is hű képet ad. Vagyis Bobkowski életének két legfontosabb helyszínéről szól (különös tekintettel A rossz kormányzás ötven esztendeje című vészterhes műre). Ez pedig kétségbe vonja a szabadulástörténetként felfogott kivándorlás értelmét, lerombolja a kiüresedett, enervált Európa és a dinamikus amerikai kapitalizmus szembeállításán alapuló privát utópiáját. Mintha csak annyi történt volna, hogy - méltatlanul leértékelt franciaországi kitérő után - Szarospartról megérkezett Costaguanába. Bobkowski esszéje 1960-ban jelent meg a párizsi Kultúra című folyóiratban. Azóta számos irodalomtörténész kutatta, hogyan kötődik Conrad a lengyel kultúrához. Gyakran hivatkoznak arra az életrajzi adalékra, hogy lázasan, betegen időnként lengyelül beszélt, 51
