Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Ferdinandy György: Az amerikai menekült

bátyja a trópuson élt, ő aztán tényleg semmiről se tudott. A nagyanyám pedig, a két fiú anyja, meghalt 1945-ben, az ostrom alatt.

Ez a Mihály később hetet-havat összehordott. Például, hogy apám kiment a kertbe - nem is volt kertünk! - és egy bomba pontosan a feje búbjára esett. A trópusiak így képzelték el a bombázásokat.

Leírta azt is, hogy állítólag kártyázott apám. Kártyázott és rulettezett. És hogy már iskolás korában is mindenkinek tartozott. A család, nagyanyám családja, nem győzte fizetni utána az adósságokat.

Az én számomra mindebből csak annyi volt a lényeg, hogy meghalt. Hogy nincs apám: hadiárva vagyok.

Megállunk, kifújjuk magunkat. Shirley kávét főz, teletölt két kék pöttyös ibriket. Ott ül ő is, mögöttünk, a szobában, virágos mintákat hímez durva vászonanyagra.- Ez itt - mondja a Toronyőr - indiánok leszármazottja. A nagyanyja még indián volt. Látom rajta is, amikor imádkozik. Régi család: valamelyik ősük még a Mayflowerrel érkezett. - Itt pedig három hónapos vízumokkal él.

Bólogatok, iszom a kávét. Nem firtatom a részleteket.- Igaz is - folytatja Béla -, apám újságíró volt, naplót vezetett. Egy versére ma is jól emlékezem:

„Igaz, hogy a gaz a gyöngy között is szemét,

Én az igaznak megadom érdemét,

De akit csak névről neveznek igaznak,

Az a gaznál is gazabb,

Én ezt tartom igaznak!"- Szép vers! - bólogatok. Bonyolult, mint az élet.

Nagy kár, hogy az a napló elveszett.

* * *

Tehát negyvenöt. A háború vége. Mindenütt katonák. A németek után oroszok.

Szóval, az anyám nem tudott mihez kezdeni velem. Levitt Felcsőmocsoládra, nevelőszülőkhöz adott. Ez egy egészen kis falu Somogybán, hogy pontosan merre, azt nem tudom. így lettek újra szüleim: Ilonka néni és Ringler Pista bácsi. Két és fél éves koromban, de sajnos nem véglegesen. Tíz évvel később leutazott értem egy asszony, aki azt állította, hogy ő az anyám, és megyünk vissza Pestre. No, most képzelje el, hogy mit érez ilyenkor egy gyerek! Megszöktem, nem akartam vele menni. Felsőmocsolád volt az egész életem. Ott voltak a pajtásaim, ott jártam iskolába, abba a kis vidéki suliba. Megszoktam, hogy a kicsik énekelték az egyszeregyet, amíg a tanító bácsi a nagyokkal foglalkozott.

Hiába szöktem, megtaláltak. És akkor az Ilonka néni azt mondta, hogy kisfiam, ez itt a te édesanyád. És keservesen sírva fakadt. Mentünk ki a vonathoz. A pesti nő egész úton nem engedte el a karomat.

Megígérték, ha jól viselem magam, minden nyáron hazajöhetek. Látod, még ma is így mondom: haza. Ebből aztán persze semmi se lett. Egyszer feljött Pestre a Pista bácsi, de az anyám nem fogadta be még egy éjszakára se. Állt az ajtóban, tojást hozott, libazsírt, kenyeret. Aztán éppen csak megsimogatta a fejemet.

29