Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Ferdinandy György: Az amerikai menekült

Annak, aki ide bejutott, a süteményes tálhoz is joga van. Torták, krémesek, linzerszeletek. Shirley szériában gyártja az édességeket. Mintha még most is itt lenne az a kilenc gyerek.

És hát a tévé! A szoba közepén, díszhelyen. Akkora, mint egy kisebb mozivászon. Az NBC jár rajta, éjjel-nappal. Annak, aki itt él, ez a képernyő jelenti az életet.

Az asztalon az internet képernyője áll. Ide, ez elé telepszik Béla bácsi, ha ne adj' isten vendége van. Ez a helye: itt ül akkor is, amikor meglátogatom.- Nos hát, hol kezdjük? - kérdezi.

Merthogy mi ketten dolgozni fogunk.- Az elején! - feleltem.

Minden ember élete regény.- Hát még az enyém! - sóhajtja a Toronyőr.

Ez iránt nincs kétségem. Ezért vagyok itt. Csak hát, ugye, el is kell tudni mesélni ezt az életet. Ez meg hallgat.- Dolgoztam - szólal meg végre. - Látástól vakulásig. És hát - a feleségére mutat - dolgozott ez is. Felneveltünk kilenc gyereket.

És végigveszi újra a bekeretezett képeket. Ilyenkor arra gondol az ember, hogy mindez talán mégsem olyan érdekes. Mint mondják, a stílus az ember. Stílusa azonban nincs itt senkinek. Shíley angolul szól közbe, ha beszél, Béla pedig keresi a szavakat. Mégis! Most már nem lehet abbahagyni. Lesz, ami lesz.- Szóval? - kérdezi. - Azt mondod, apám?

Fogom a ceruzát, rábólintok, hogy igen.

II.

Felsőmocsolád - New Jersey

Hát én - mondja a Toronyőr — Szentgáli András fia vagyok. Vállat von: ez egy úgynevezett történelmi név. Az őseim között államtitkárok voltak, földbirtokosok. Ezt persze pontosan nem tudom. Anyám annyi mindent összebeszélt! Apámról nekem mindenki csak hazudott.

1943 elején születtem. Budán laktunk, fent a Várban, ma már persze látom, hogy ez is csak félig igaz, mert a Logodi utca lent megy a Vár alatt. Mindegy, engem nyilván odafent tologattak, a Hadtörténeti Múzeum előtt. Ott, a sétányon, reggeltől estig süt a nap.

Oda vitt fel apám is, róla csak ez az emlékem maradt. Hazajön a katonaságtól, borotvált fejjel és szakállasán. Felkap, magához szorít. Szúr a szakálla és bagószaga van. Azután a nyakába ültet. Tél van már, de a sétányon még süt a nap.

Kétéves se lehettem, de ez az emlékem máig megmaradt. Talán mert ez volt az utolsó. Soha többé nem láttam az apámat, anyám pedig, mondom, mindig csak összevissza beszélt. Egyszer azt mondta, gyűléseztek egy pincében, és a ház telitalálatot kapott. Máskor meg, hogy lelőtték a németek. Később, amikor Nyugatra kerültünk, az oroszok. Zsidókat mentett, mind a két esetben. Hamar átláttam, hogy valahol nem stimmel a dolog.

A családban volt egy olyan mendemonda is, hogy nyilas lett volna. Az emberek beszélnek, ő meg, szegény, már nem tudja tisztázni magát. Mihály, a testvér28