Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 3. szám - Füzi László: Szétesés (Benes József újabb grafikáiról)
Fűzi László Szétesés Benes József újabb grafikáiról A most negyvenéves Forrásnak meghatározó kapcsolatai alakultak ki két vajdasági (vajdasági indulású?, azt hiszem, máig vajdasági) képzőművésszel, Benes Józseffel és Maurits Ferenccel. Munkásságukban számos közös vonást találunk, mindketten a művész alapállását jelenítik meg a szememben. Mindketten alapmotívumaik változataiból teremtették-teremtik meg az életművüket, mindketten a pusztulás kérdéseit járják körül. Maurits újabb munkáiban, munkáinak újabb változataiban Kafka világához kapcsolta magát, Benest pedig indulásától a pusztulás kérdései foglalkoztatják. „Benes József világában, tájain, Tisza-partjain elég »hús és vér« van még (pl. amit a folyó kiforgatott), hogy fennmaradjon. A széthordott, elvesztett, elfelejtett szimbólumok, gondolatmenetek még ehetik egymást egy darabig, hiszen nem anyagból vannak. Sőt: a keretnek feszülve növés szétpukkanthatja a bábot?, férget, embert. A (k)öltés művészete nem csak az előrehaladást célozza. A keretek közötti tér feltöltődése idővel már horizontális gyarapodás: a művészet avantgardizmusa a terjeszkedésen túl a sűrítés, az egyben tartás újdonságaiban, a szükségszerű felhalmozódás katasztrófa-elhárításában mutatkozhat meg" - írja Benes művészetével foglalkozó alapvető tanulmányában Bacsa Gábor. Az idézettekben, nem beszélve a tanulmány egészéről, számos tapasztalat, megfigyelés összegződik. Az egyik: Benes művészete két nagy témát jár körül: a tájat és az embert. A tájat és az embert (férget, bábot, figurát vagy éppen gólemet) is pusztulásában, szétesésében mutatja. Világlátásának eredőit ismerjük, magam a Benessel foglalkozó írásaimban is foglalkoztam velük, azokból idézem: a második világháború után a vajdasági magyarok pusztítása, összekapcsolt szájak, agyonlőtt emberek, a Tisza-part homokjából előbukkanó holttestek. Később a Tisza környékének pusztulása, ahogyan Tolnai Ottó írta, a Benes képein feltűnő holdbéli táj „egy konkrét partszegély (Kanizsa - Adorján - Zenta) ismérveit viselte magán". Aztán jöttek a Pannon Alföldről festett képek, a fóliasátrak vázai, az újabb bilincsek, bugyrok, tömegsírok, a különböző eredővel bíró szomorú látomások egymásba olvadva- mosódva. Táj és gólem, jó évtizede már, hogy Benes képi világának legfontosabb jelenségei önálló életet élnek. Előbb - ahogy utaltam rá - a táj önállósult, később a gólem, Benes örök figurája. 104
