Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT SZALAY LAJOS - Szepes Erika: A hagymaember (Turczi István költészetének mélyrétegei)

tált tevékenységekre és rövid távú memóriára korlátozódva, archívum és utilitarista megfontolások vezette utópia nélkül” (Heller 2001/3., 17.). Ennek a logikának az értelmében a hatalom, a kulturális vezetés kitöröl emlékezetéből minden volt értéket, nem tartja szükségesnek, hogy a jövő számára etalonokat állítson, az anyagi és a szellemi megbecsülés egy „rövid távú" érdekképviselet érvényesítőit illeti. Ez ebben a megfogalmazásban az oly sokszor hangsúlyozott paradigmaváltás kétes értékű ideológiája, erre épülhetnek a mai kánonok, amelyek ki- és megválogatják képviselőiket, akiket a „kánon őrei" ítélnek erre alkalmasnak. A paradigmaváltás szükségességét nem vallók logikus következményképpen kívül kerülnek a kiválasztottságot biztosító kánonon.

Gyáni Gábor jól látja, hogy mindezek következtében „kánon és hagyomány áll egymással szemben", s a fogalmak pontosításáért visszafordul Assmannhoz. „A kánon a hagyomány olyanformája- mondja Gyáni-, »amely tartalmilag a legnagyobb fokú kötelező erővel, formailag pedig a legnagyobb mérvű rögzítettséggel bír. Sem hozzátenni, sem elvenni belőle, sem változtatni rajta nem szabad.«" (Assmannt idézi Gyáni 2001/1). Gyáni fontos gondolattal járul hozzá a kényes kérdéshez. „Az alternatívák elkülönítése, a kiválasztott elemek körülkerítése - általuk járul hozzá a kánon a hagyomány kulturális emlékezetté alakulásához. A kánonra, szűkebb értelemben, nemcsak az elkülönítésben, de a kirekesztésben, a minősítésben is nagy szerep hárul. A kánonképződés ez esetben a kirekesztett hagyomány diszkriminációjával jár, aminek felejtés az eredménye. [...] a kulturális emlékezet a hagyomány kánonok szerinti kiválogatásával ennek nyomában keletkezik, ami viszont részleges hagyományvesztést idéz elő." Yerushalmi gondolatát is ide emeli: „népek, embercsoportok csak a jelent képesek elfelejteni, a múltat nem. Ez annyit tesz, hogy a csoportot alkotó individuumok megfeledkezhetnek azokról az eseményekről, amelyek a saját életük során estek meg; de képtelenek elfeledni az őket megelőző múltat." (Yerushalmi 2000,113.).

Ismét Gyáni: „Személyes emlékezés, kollektív emlékezet és felejtés - mindegyikük a hagyományból sarjad. Mégis: közvetlenül a kánonképződés határozza meg, hogy mi az, ami fennmarad egyáltalán a végtelen hagyománykincsből, s ez a valami mítoszként és/vagy történelemként ölt-e inkább alakot." (Gyáni 2001/1.).

Ha Platón egész életműve - mint mondottam - az emlékezésben áll, úgy vonatkozik ez Turczi egész életművére is. Turczi jól kezeli személyes emlékeit, szakavatottan nyomoz szűkebb közösségének - közösségeinek emlékei után, hogy részt vehessen abban a folyamatban, amelyet Raphael Sámuelre támaszkodva így foglalhatnánk össze: „A történelem valójában egy társadalmi tudásforma, minden esetben sok különböző kéz együttes munkája." (Samuel 1996, 8.) A kollektív emlékezet különböző szubjektív megnyilvánulásai (levél, napló, s ama divatos terminussal „oral history"-nak nevezett személyes elbeszélés) jelentős részeit képezik a hagyománynak, és Turczi jó érzékkel építi be ezeket „történelemteremtő" műveibe, a Deodatusba, az Amerikai akcióbű, a Zöld Rabbiba, hogy csak a legjelentősebbeket említsem.

A paradigmaváltás propagálói a kollektív és személyes emlékezés szükségtelenségéből kiindulva eljutnak az értelmezhetetlenségig, sőt az értelmezés fölöslegessé nyilvánításáig, s e posztmodem elméletek között nem ritkák az olyasféle, agnosztikusnak nevezhető megnyilatkozások, mint amilyen pl. az alábbi: „Az inscriptio a posztmodern versben olyan feliratok, töredékek megjelenésében érzékelhető, amelyeknek, ha van is értelmük, az mellékes (kiem. Sz. E.), a referencia felfüggesztődik és emlékezetünkben véletlenszerűen belekódolt sztereotípiák, töredékek formájában léteznek. A posztmodern vers rengeteg ilyen töredéket, tárgyat tartalmaz, ismer, de az adott szövegben eredeti jelentésében nem értelmezhető mondatot, gesztust, narratív fragmentumot hasznosít." (Bókay 2000/2., 42.). Turczi - a jelen és az utókor számára, a mi szerencsénkre -felvilágosult racionalista. Még álmai és érzelmi hullámverései is elviselik, sőt kikövetelik maguknak az értelmezést, mert szerzőjük úgy gondolja: akkor válhatnak a kollektív emlékezet részévé, ha olyanként hagyományozódnak, amilyenként ő megírta őket. Még a posztmodem teóriát is tudjuk alkalmazni a posztmodem elemeket tartalmazó szövegeire, hogy abból egy jelentéssel

101