Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT SZALAY LAJOS - Szepes Erika: A hagymaember (Turczi István költészetének mélyrétegei)

tudományosságig vezető utat: „miként vezethet a történelem kritikai vonatkozása a traumatikus emlékek feldolgozásához, a passzív felejtés kiváltotta (freudi) ismétléskényszer a múlt újraértelmezésével aktív felejtéssé változtatva a kollektív emlékezet gyógyulásához s ezen keresztül a megbocsátáshoz" (Ricoeur 1999, 3.).

Napjainkra felszaporodtak a témahármassággal foglalkozó és egymásnak gyakran ellentmondó írások. Az agnoszticizmusra más kérdésekben is hajló Paul de Man számára a múlt felidézhetetlen, megtalálhatatlan: „Amennyiben a művészet paradigmája szerint inkább gondolkodás, mint észlelés, inkább jel, mint szimbólum [sic!, Sz. E.], inkább írás, mint festészet vagy zene, annyiban inkább memorizálás, mint visszaemlékezés. Mint ilyen, valójában egy olyan múlthoz tartozik, amit Proust szavaival, sohasem lehet megtalálni, sohasem lehet retrouvé. A művészet radikális értelemben a »múlté«, amennyiben a memorizáláshoz hasonlóan, örökre maga mögött hagyja a tapasztalat interiorizációját." ( A gondolatot a másik „agnosztikus”, Derrida idézi, 1998, 89.).

Szerencsére a ráció hívei sincsenek kevesen. Maurice Halbwachs már 1928-ban, a durkheimi szociológia alapjairól elindulva megalkotta az emlékezet társadalmi meghatározottságának tézisét. Freuddal és Bergsonnal szemben tagadta, hogy az emlékezetnek csak az individuummal volna kapcsolata. Fő tétele: „nincs egyetlen olyan emlékezés sem, amelyet tisztán belsőnek lehetne nevezni, vagyis amelyik ne őrződne meg a kollektív memóriában”. A kollektív emlékezet elmélete árnyalja a homályos felejtés-fogalmat: az emlékezés szerkezeti, minőségi és mennyiségbeli változása felfogható alkalmazkodásnak is. Az emlékezés keretei a társadalmi berendezkedésnek megfelelően változnak. A Halbwachs-művet kommentáló Jász Attila így folytatja a gondolatmenetet: „a mindenkori hatalom manipulációjának eredményeképpen eltűnnek a régi értelemkeretek, így a múltbeli tapasztalatok vonatkozás nélkülivé válva rekonstruálhatatlanok".

A Turczi-teremtette világ, a Deodatus története egészében ezen a rekonstrukción dolgozik.

Jász Attila tovább megy: „A felejtés a legitimizáció eszköze, a hatalom által meghamisított történelem »kitalált hagyományokon« épül." (Jász, Precesse, 2008. márc. 28.). Esterházy Péter így ír családregényében, a Harmonia caelestisben: „Nem tudok másképpen emlékezni, mint hogy megtaláljuk a kollektív emlékezet keretei között a bennünket érdeklő múltbeli eseményeket. Egy emlékkép annál gazdagabb, minél nagyobb számú memóriaakarat kereszteződésében tűnik fel - ezek ugyanis átfedik és részben tartalmazzák egymást." Idéznem kell még egyszer Ricoeurt, aki emlékezet és történelem viszonyát vizsgálta: „A XX. század történetében [...] megfelelő példákat találunk az emlékezések megváltozására. A mindenkori hatalom mindig igyekezett önlegitimációja érdekében befolyás alá venni a kollektív emlékezetet, szemérmetlenül igénybe véve ehhez a kultúrpolitikát és az oktatáspolitikát." Ricoeur pontosan felvázolja a múlt megváltoztatásának fázisait:

1. az emlékezet konstituálja a múlt értelmét;

2. a történelem kritikai dimenziót vezet be a múlttal való érintkezésbe;

3. annak belátása, hogy amivel a történelem gazdagította az emlékezetet, az az emlékezet tapasztalattere és az elváráshorizont dialektikája révén átterjed az előre látott jövőre.

Az emlékezés a múlt jelene; az elbeszélés aktusa egyetemes: az idő és az emlékezet által feltett kérdésekre vonatkozik. Az emlékezet és a történelem ellentmondásait kiküszöbölni hivatott a társadalom életében szerephez jutó felejtés. Az írott történelem elmélyíti a múlt és a jelen közti szakadékot. A homogén múlt strukturálása nem lehet más, mint a narratív eszközök általi strukturálás. Ezeknek a narratív eszközöknek egyrészt univerzális jellegük van, pl. a cselekménnyé alakításban, másrészt partikuláris jellegük, ami a narratív formák tipológiájában nyilvánul meg. A narratív formák tipológiája szolgáltatja a közbülső fokozatot az elbeszélés aktusának univerzalitása és az egyedi elbeszélésnek a kulturális életben megnyilatkozó egyedisége között. A narráció - természetesen - a műnemektől függ.

99