Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Mohai V. Lajos: Regényvárosok (Bekezdések Bánki Éva prózaírásáról)
Velencében. Ebben a regényben meghatározó szemléleti és világképi elem a monológ, mely az írói beszéd formáját ölti magára: Sebe sem tesz ugyanis mást, mint elbeszéli a világot, úgy írja le, úgy mondja el azt, amit megfejtett, úgy írja le és formálja meg a benyomásait arról, amit látott, mint valami prózaíró. Bánki Éva későn indult, de prózaírótól vajon mi a késeinek mondható indulás? Ki mikor írja meg első, vagy az első legjobb, már számon tartott regényeit? Vajon mi az, mi életrajzi években lemérhető, ha egyszer az első mű alatt, ahogy mondani szokás - hogy továbbgörgessem a szóképet -, az asztal legalábbis behorpadt. Bánki Éva az Esőváros című, 2004-ben megjelent, minden valamirevaló prózai előzményt mellőző regényével az írónő úgy dörömbölt a magyar irodalom kapuján, hogy az mindjárt ki is nyílt előtte. Mégpedig nem is csak résnyire nyitották meg a kaput: a jelenkori irodalom nagy dédelgetője, a Magvető Kiadó adta ki az ismeretlen szerző „pályakezdő" könyvét. (Ez betű szerint így történt: az elkészült kézirattal egy pénteki napon kopogtatott be a kiadóba, és a munkaidő letelte előtt néhány pillanattal már csak egy műszaki szerkesztőnek adhatta oda a művet.) És az Esőváros tehetséges írójának nemcsak a Magvető adott rangot, hanem Bánki is elismerést szállított vele a Magvetőnek. Ez az időszak egybeesik a magyar regény történetének - talán nem túlzás azt mondani - egyik legerősebb korszakával: Nádas Péter ez idő tájt vált a Párhuzamos történetekkel a világirodalom egyik legérzékenyebb személyiségévé, Esterházy Péter pedig a Harmonia Cealestissei, majd nyomában a Javított kiadással az önismeret európai klasszisává, Spiró György régiesen nagy (talán közép-európai?) prózaíróvá, Kertész Imrét pedig 2002-es Nobel-dija miatt laudálta (érdeme szerint) a világ. De hozzájuk fölzárkózva másképpen vált nagy prózaíró egyéniséggé a csendes és elegáns Bodor Adám. A kisprózában és novellában magaslatokat sikerrel megostromló Tar Sándor, kinek Szürke galambja egyelőre fölfedezésre vár. A Felvidékről ott van Grendel Lajos, aki a magyar prózai hagyományvilág elemeit saját esztétikájában a cseh és a szlovák tradíciókból nemesítette meg. Márton László, Parti Nagy Lajos és Kukorelly Endre, vagy a Kosztolányi származásvidékéről indítást kapott, és az örökségével jó gazdálkodó Tolnai Ottó más-más elbeszélői magatartást választva, más-más eredményekkel emelkedtek a magyar próza élvonalába. De ide tartozhat még oldalágon Sándor Iván Századvégi története (1987-1994), ez a látásmódjával, hűvös fegyelmével, a tragédiával és komor lírával, mélyen átélt melankóliával foncsorozott regény. Bánki Éva két első regényének nincs posztmodem olvasata az én szememben. Ez talán összefügg azzal az irodalmon kívüli (ám fölöttébb beszédes) ténnyel, ahogy az Esőváros megíródott; létrejötte nem nélkülözi a regénykészités romantikus sablonját, csakhogy bármennyire romanticizált is a mű létrejöttének fizikai körülménye, a lényeg máson van. A tények: a regény ötlete, mintegy megvilágo- sodásszerűen, 2003 halottak napján jött; szöveggé formálása pedig roppant kevés időt, mindössze három hónapot vett igénybe, mégpedig — ha hinni lehet a szerző későbbi nyilatkozatainak - mindenféle prózaírói gyakorlat nélkül. A kétkedés az írói rutintalanság fölnövesztésének szólt, miszerint addig a prózaírást nem művelte Bánki; addig csak versekkel foglalatoskodott, saját bevallása szerint a húszon- és harmincévesen fejben megírt verseit elfelejtette, ezek a költemények azonban a prózaírással párhuzamosan visszatértek az emlékeiben. Az Esővárosnak is van költői előzménye, mégpedig egy azonos című versciklus, ezt azonban nem ismerjük. (Ha fejben ír és tárol, akkor rajta kívül senki sem ismerheti meg ezután sem.) A vers számára fölkészülés a prózaírásra, ahogy az írónő mondja, kedvesebb és invenciózusabb időtöltés, mint könyvtárak mélyén gubbasztani. Nincs jogom kétségbe vonni, hogy ez így van, de ez csak „irodalmi" értelemben őszinte vallomás, sőt mivel az alkotási folyamatba vezet be, arra is rávilágít, hogy minden szerzői tudatosság, önművelés mellett Bánki az irodalmi véna, az ösztönös tehetség, az alkotás folyamatában pedig az ihletettség és az intencionáltság a legfontosabb elv. Ezzel együtt sem félek kimondani: Bánki Éva hatalmas műveltséganyagot mozgat olyan önfeledt írói/elbeszélői örömmel, epikai tudással, hogy ez ritkaság manapság. Vagyis minden meg- és elta- nulhatót szinte tud az irodalomról és az írásról, de ez nemhogy megbénítaná, ellenkezőleg, bátorrá és merésszé teszi. Eredetisége nem lehet kétséges, ám ezzel már saját magam is abba az értelmezői megszokás csapdájába esem, amelyet illik kikerülni. Vagyis hogy minden erénye mellett hibákat, utánérzéseket leljek föl a szövegben, mindenáron. Nem teszem. Az eredeti írónál azonnal meglátszik az, hogy milyen kulturális, műveltségi tradícióhoz kapcsolódik, honnan szívta föl „irodalomismeretét". Bánki Éva bizton több irodalmi hagyományhoz is vonzódik egyidejűleg. Választásaiba éppúgy beletartozik a Puszták népe szövege, mint Móricz Zsigmond többségében megrendítő nyelvi erejű, vagy Tar Sándor szociális töltetű prózája; talán ezeknél is több, már-már érzéki kapcsolódás fűzi az írónőt a XX. század második felében létrejött latin-amerikai próza 118
