Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Mohai V. Lajos: Regényvárosok (Bekezdések Bánki Éva prózaírásáról)
látásmódjához, sűrű szövésű prózanyelvéhez, nevezetesen Gabriel Garda Márquezéhez. Ez az utóbbi vonzalom nem annyira meglepő, mint amilyen szívet szorongató és melengető az első; a hetvenes évek óta világszerte mérhetetlenül sok prózai program alapját képezte a Száz év magány írásmódja, meseszövése, poétikája, témája. Ám, ha arra gondolunk, hogy az írónő egyik interjújában azt mondta: bizony komolyan megkísértette a gondolat, hogy spanyol nyelven írjon regényt, hogy spanyol író legyen, akkor ezt Bánkinál többnek kell tekinteni, mint a dél-amerikai próza és prózaíró egyszerű ajánlatánál, amit Bánki elfogadott. (Az Esővárost, ezt a „valahogy nagyszülei történetére" hajazó család- regényt majdnem spanyolul kezdte el írni Bánki.) Az sem véletlen nagy műveltségű irodalomtudós szerző esetében - és ez képezi a hagyomány harmadik ágát -, hogy Umberto Eco alakja és az általa bemutatott európai írói névjegy is fölsejlik módszertani és témaközelítési mintaként a háttérben. (A filozopter regényíró magyar etalonfigurája, A Pendragon legendát író Szerb Antalt is Bánki több kritikusa e listára helyezte; továbbá még Závada Pál, Darvasi László, Tálamon Alfonz. És persze, akarva, nem akarva, Szabó Magda.) Az író számára - kevés kivétel nyilván akad - meghatározó, vagy egyedüli jelentőségű annak az irodalomnak a hagyományvilága, amelybe beleszületett, és amely anyanyelvét, később írói nyelvét adja. A nyolcvanas évek nagy prózai föllendülése elképzelhetetlen Magyarországon a sok mindent sokféleképpen felülíró (de azért nem kiszorító) Kosztolányi-Ottlik-minta követése nélkül. Ne feledjük viszont, hogy a regényről és az írói létformáról legfinomabban gondolkodó Nádas Péter kevéssé vagy egyáltalán nem kapcsolódik Kosztolányihoz és Ottlik Gézához, Mészöly Miklós kísérletező kedvű érettségéhez ellenben igen. A nyolcvanas években jelentősnek mondott Sátántangó szerzője, Krasznahorkai László pedig egyikhez sem. Vagy, ahogy fentebb említettem már, a felvidéki magyar irodalmat korszakosán átalakító, jelentős elbeszélő, Grendel Lajos pedig a cseh, a szlovák irodalmi- ságból is merített, nem csak a magyarból. E sorok írójával folytatott folyóirat-beszélgetésében (Egyenlítő, 2008. június) egyébként az írónő erre a kérdéskörre kitérve a következőt mondta: „Nemzedékemmel együtt Kosztolányi-kultuszban nevelkedtem. Ismerem és szeretem Kosztolányit és Ottlikot, de én nem kötődtem a nevükkel jelzett irodalmi hagyományhoz. Rám sokkal nagyobb hatással volt a társadalmi regény Móriczcal, Tar Sándorral fémjelzett hagyománya - miközben a Móricz-prózát korlátoltnak, túl egysíkúnak és rusztikusnak, olykor didaktikusnak éreztem. Hogy is van ez? Olyan férfit szeretsz, akivel tíz percig sem tudsz együtt üldögélni. Egyetemista koromban volt egy elméletem: a latin-amerikai írók - a modern és posztmodern hagyományhoz bátrabban kapcsolódva, és persze jóval kevesebb ideológiával - megvalósították azt, amiről a népi írók álmodoztak Európában. Lehet, hogy ez az elmélet vitatható, de nekem a latin-amerikai próza segített lazítani a magyar társadalmi regény örökségén. A ma élő magyar írók közül Bodor Adám a kedvencem, de nagyon sok írótól tanultam, és nem vagyok elkötelezett egyetlen irodalmi hagyomány mellett sem. Az Aranyhímzésberc és a Dekameronban pedig ettől a móriczi örökségtől is eltávolodtam." Bánki művészi felismerése az volt, hogy a fönt jelzett világirodalmi epikai hagyományhoz csakis olyan magyar prózafelfogás passzítható, amely magába fogad és működtet minden jól kiaknázható tradíciót és kánont, nem pedig leválaszt, eltaszít és ellök: ezeket a könyveket egy művelt, olvasott, a megszerzett ismereteket a saját világához hasonító, képzett író írta. Továbbmegyek, olyan író, aki pontosan érzékeli, hogy mi az irodalomban a minta, mi a hagyomány, és hol lehet vagy kell egy vérbeli írónak a „hagyományeltérés" módszerével és fogásaival élnie. Emellett még ott van egy másik fontos és komoly munkaeszköze, az atmoszférateremtő képesség. Ez Bánki Évánál nem csupán kötelességszámba menő regényírói, műfaji konvenció magas szinten történt elsajátítása és gyakorlása, hanem annak a lerögzítése, hogy a műveinek sajátos levegője van, melyet nyelvhasználatával, nyelvi szemléletmódjával ér el. Egyszerű példa: az Esőváros ban másként beszélteti paraszti világból származó szereplőit, mint azt az eddig hagyományosnak gondolt parasztábrázolásból megszoktuk. A nyelvhasználat formája a szereplők és a helyszínek történeti gyökereit, viszonyrendszerét tárják föl és mutatják be. Az Esőváros és az Aranyhímzés prózaszövegének nyelvi hátterében egy jól átgondolt írói stratégia működik. Az időrendben utolsónak megjelentetett műve, a Magyar Dekameron is rákapcsolható arra a belső áramkörre, amelyen az első két regény mozgott: most is a történelem menete, ide-oda billegése, állapotrajza izgatja. Az író a történelem folyásának ábrázolásakor most az epizódsorokra bontást választotta. De azonnal látszik, hogy a távolságtartás ebben a regénnyé összenövő vagy összefűződő nagynovella-sorozatban más; minden közelibb, képlékenyebb, porózusabb és leleplezőbb. Az első két kötet történelmi látomássorozatként is olvasható, a Magyar Dekameronban kisebb a távlat, kevesebb a távlatosság, de több a sejtelmesség, és még több az áthallás. Közelibb és kevertebb a történelem, de írói bátorságra vall, hogy történelemként ábrázolódik az epikai anyag Bánki kezén. Ez a kibontott 119
