Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)
mondja: olyan jót, olyasmit kérdezett tőlem, hogy egy napig is tudnék rá válaszolni. Mondom, művésznő, hát nekem tulajdonképp nem válaszolt, és módfelett hiányzik nekem, hogy mi a szocialista realizmus. Rám néz, elneveti magát, kinyitott tenyérrel így hátba vág, azt mondja, jó firma maga. Hát azóta is hiányérzetem van a szocialista realizmust illetően. Találkozások Meghalt nemrégiben szegény barátunk, Kis Károlynak hívták. Nemesnádudvaron, még a lobbanós, magnéziumporos vakus, háromlábas világban kihívták Karcsit fényképezni egy esküvőre. Hát a Rolleiflexet beállította, és azt a pillanatot kellett volna rögzítenie, amikor a páter a megáldott gyűrűt átveszi. Karcsi beállt a sarokba az állvánnyal, három lábbal, kezében a magnéziumpuska, a villanó, a bal kezében a kioldó. Elérkezik a pillanat, Karcsi megnyomja, durrant egyet, elvillan, megtörténik a fölvétel, a pap megrezdül, elgurul a gyűrű. A násznagyok meg a többiek zseblámpával meg gyufával keresték szanaszét, mert ugye a gyűrű nélkül nem mehetett tovább az esküvő. Nem is hívták többé a barátunkat esküvőt fényképezni. Asbóth Oszkárral Diskay bácsinál találkoztam. Ő, aki a helikopter egyik föltalá- lója volt, hatvan körüli, kis sovány, helyes ember volt, mutatta a rajzokat. Egy másik hírességgel meg úgy ismerkedtünk meg, hogy egyszer, még 1932-ben Balatonfüreden, a sétányon fényképeztem, és egy szemüveges, idős bácsi szakállal, tolókocsiban megszólított: kedves barátom, lefényképezne? Mondom: uram, ez a dolgom, örömmel. Beszélgettünk vele. Albrecht főhercegnek meg gróf Zichy Gézának építettek akkor ott valami nagyon drága motorcsónakokat. De gondoljátok el, hogy abban az időben hatvankilós volt egy olasz Laross motor és nyolcvan lóerős volt. Négyhengeres, kétütemű, ezres motor. Ment, mint az istennyila. De úgy kellett fényképezni a képet, hogy a hajó faránál legyen benne a vetett hullám, és ezért gravurával alakítottam az összhatás kedvéért a farnál. Nem ismertem én az öreget, hogy kicsoda, de végtelen értelmes, intelligens volt, nyolcvanon fölüli öreg bácsi, már mozogni alig tudott. Lefényképeztem, aztán el is ment. Később a főnöknőmtől, özvegy Kurzweil Frigyesnétől kérdeztem, hogy ki volt ez. Akkor mondta, hogy Bláthy Ottó Titusz, aki a villanyórát meg a transzformátort is föltalálta. Az első világháború után kezdődtek a gázfénymásolatok. Valószínű, hogy a háborút követő valutáris, kémiai, üzleti és egyéb más okok miatt már körülbelül 1920-22-ben lassan-lassan kifogyott a napfénypapír. A régi fényképészek még erőlködtek, kínlódtak. Akkor a Kodak Solio volt az a kétnemű papír, napfényen is lehetett vele dolgozni, meg már előhívni is. És a fiatal fényképészeket még froclizták is, meg azzal ijesztgették, hogy ki mer gázfénypapírral dolgozni. Szóval bátorság és hiúság kérdésévé tették. Például édesapám a Szeghalmi Gyula bácsinak 1914-15-ben háborús nagyításokat már nagyon szépeket csinált erre az NPG brómpapírra. Vidéki fényképész csak imitt-amott volt az országban, aki nagyítani tudott. De jóatyám az csinálta szépen. Acetilénnel egész nevetséges módon, de hiába, mégis megcsinálta, egyenként másolókeretben, és itt az árnyékban mindjárt elő is hívta. Úgyhogy akkor még, nemcsak nekünk, de másnak se volt ilyen nagy sötétkamrája. Később aztán volt, hogy narancsfénynél csináltuk, azután jöttek a kontaktgépek. De Vésztőn hiába lett volna kontaktgépem, még villany sem volt. A Brunhubertől eljőve, hogy úgy mondjam, szabadúszó lettem. így fényképészektől vállaltam kisebb-nagyobb reprodukciókat, színezéseket, abból éltem úgy-ahogy, hát nehe107
