Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)
egyenlít az ember. Nem volt ott arra szükség, hogy körbevezessem meg kuksizzam. Az ilyeneket nem szerettem sose. És ilyen alapon aztán a fényképészek sem szerettek úgy engem. De nem baj, mindegy. Amikor bajban voltak, úgyis mindig ránk szorultak. Még egyszer mondom, már sokadszorra, hogy a szennyesükből mi mostuk ki őket, hogy a kis semmi, rossz vacak dolgokból, amit csináltak, tudjanak valamit szállítani, és tudjanak élni. Schwartz bácsi? O egy idős ember volt, Diskaynál ismertem meg. Arról volt nevezetes, hogy az idegenlégióban szolgált, Afrikában is meg Indiában is körülbelül vagy huszonöt évig. Francia kettős állampolgár volt, onnan kapta a nyugdíját. Volt neki egy állványos 13*18-as gépe, Dagor optikával. Hazahozott vagy kétszáz nagyon érdekes negatívot. Volt abban borzasztó, volt abban szép is, volt, ahol az embert széjjelszedték a bennszülöttek. Őneki azt fényképezni kellett. Az optikája valószínű, hogy a trópusi fénytől ilyen lila, ahogy ő mondta, stichet kapott, fátyolt kapott. Attól rövidebbet kellett exponálni, mint más Dagorral. Nem akartuk elhinni. Én is úgy voltam vele, ha már színt kapott, csak fékezhet. És amikor bejött a té-réteg, nem őt igazolta? Őt igazolta teljesen. Diskay bácsi, az egy nagyszerű ember volt. Amikor bement egy kis fiatal tanuló hozzá, megkérdezte: „Kedves fiam, tudod, hogy mi a legfontosabb a fotográfiában? " Nem tudta. „Az előleg." Na most, ha fiú volt, „fiam, úgy való vagy te fényképésznek, mint a sündisznó vécépapírnak". Hogyha lány volt: „lányom, úgy való vagy te fényképésznek, mint a sündisznó díványpárnának". A zuhaltung, az hozzáállás magyarul, megkérdezte a kuncsafttól: „zuhaltunggal kell vagy anélkül? Mert úgy egy kicsit drágább." Hát, hogyha jobb lesz, zuhaltunggal tessék! Akkor bemondta hangosan: zuhaltunggal, és rászámítottak két pengőt. Egyébként nem jelentett semmit se, de ilyen trükkök voltak. Ezeket sose szerettem. A szocialista realizmusról Kálmán Kata? Azzal érdekes dolgom volt, úgy 25 éve. Tartottak itt egy előadást a Tanítóképzőben, csupa értelmiségiek meg ilyenek. Itt volt egy régi jó barátom, nagyon kitűnő tudós, vallásos zsidó ember volt, Brusz Pál. Nemcsak fogorvos volt, hanem tudós ember is. Egyszer telefonál, hogy te Laci, a Tanítóképzőben lesz egy zártkörű előadás, Kálmán Kata tartja, gyere el. Mondom, Palikám, hát ott csupa értelmiségi lesz, én meg értelmetlen. Hogy gondolod, nekem nincs diplomám. Nem baj, én nagyon szeretném, ha ott lennél mellettem. Jó, mondom. Kálmán Kata egy kis vékony, barna asszony volt, középkorú. Megtartja az előadását a fényképezés történetéről, ötvenen-hatvanan hallgatják, de csupa orvos, tanár, ügyvéd satöbbi. Szóljanak hozzá. Hát, mondom, kedves művésznő, az édesapám fényképész volt, valahogy én is odatartozom egy kicsikét. Elég sok előadást tartok én is. A világnak a legkönnyebb témája a fényképezés történetéről beszélni, mert a témát, az anyagot, a helyet úgy választom meg, ahogy akarom, annyit mondok, amennyit akarok, de nem volt még szó a szocialista realizmusról. Akkor ez divat volt. Mondom, én ezt valahogy nem értem. Nagyon kérem, pár szóban igazítson el, hogy ne utánozzam szolgai módon valakinek a képét a szocialista realizmusról. Mert végeredményben, ha én egy jó mozdulatot lefényképeztem, az megmerevedett, az már nem változik tovább. Az azt a pillanatot rögzíti. De a szocialista realizmusnak úgy, mint a dialektikának, annak mindig mozogni kell. „Hát, hát, nagyon nehezet kérdezett." Akkor valaki még kérdezett valamit, és a végén az asztalra támaszkodva azt mondja, hogy kérem szépen, kérdezzenek tőlem bármit, én önöknek mindenre tudok válaszolni. Nem mondtam neki, hogy az anyád istenit, hát még a pap se tud mindenre válaszolni, pedig az okos ember. Akkor jöttem az ilyesféle kérdéssel, és akkor az ő mosolyával azt 106
