Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)
ellen soha senki sem jelentkezett, és ilyet, mint nevetségest, visszautasítják. Ilyen jól fogadtak minket a kollégák. Miközben már régen mi csináltuk a kirakatképeiket állandóan. Később, úgyszólván, mind bement a szövetkezetbe, mi maradtunk egyedül. Piroska néni: Mert nem vettek be bennünket. Juliska: Azt mondták, csak akkor csinálják meg a szövetkezetét, ha mi nem leszünk benn. BL: Nézd, így kétfelé viszitek a dolgot, mert mindenre sor kerül. Hát így volt, de nem ebben az időbeli sorrendben. Pécsről az egyik barátom idejött, hogy csináljunk egy riportot, mit adott az ötéves terv Baranya megyének. Tizennégyféle igazolványunk volt, piros belépő satöbbi, hogy mi ott mindenütt fényképezhettünk. És közben jöttek ezek a dolgok, amit most Juliska meg Piroska mondott, hogy igen, mert Bérei azért akar mindenáron a szövetkezetben lenni, mert elnök akar lenni satöbbi. Nem akartam, mert ismertem a társaságot. Itt a Fő téren egy gyönyörű, háromszoba-összkomfortos lakásunk volt. Hát gondolhatjátok, hogy abban az időben a lakbér a fűtéssel közel ötszáz forint volt, azután a műterem hétszáz, úgyhogy mi olyan 1300 körül fizettünk minden hónapban, télen-nyáron. Gyönyörű lakás, első emeleti, tizenegy helyiséges lakás. És ezt fölajánlottuk a pécsieknek, és felajánlottuk a felszerelésünket, abban az időben 28 000 forint értékben, nagygép, kisgép, Rolleiflex. Nem titkoltunk semmit se, mert dolgozni csak jó géppel lehet. Onnan Pécsről meg ellenakció indult ellenem, följelentettek még a Rákosi-irodához is, és el akarták koboztatni a gépeimet. De a fölszerelésem a barátom, Varga Jenő Baranya megyei tanácselnök szobájában volt, vigyázott rá, tehát nem csinálhattak semmit. Megcsináltuk a riportot tíz nap alatt, csináltunk hat-hétszáz fölvételt. Aztán két nap alatt vagy három-négyszáz nagyítást. Gondolhatjátok, 30*40-től fölfele. Szombat délután jöttek értük, még a Rákosi-iroda is megdicsért bennünket. A munkáért szigorú áron kaptunk 10 700 forintot. De piszkáltak a kollégák rettentően. Számlás áru volt, azt mondták, hogy hát Bérciéknek jövőre még a gatyájuk se marad meg. Amikor ezt mondták szombaton, akkor vasárnap kijött az újságban, hogy további rendelkezésig semmiféle szövetkezetei alakítani nem lehet. Mi meg itt maradtunk, és azóta is itt vagyunk. Úgyhogy ez a hetedik műtermünk tulajdonképp Baján. Ez a saját házunk, illetve egyelőre a mienk. Hogy meddig a mienk, azt nem tudjuk. Fiatalkoromban Édesapámnak jó könyvtára volt, mert érdeklődő ember volt. Jóllehet, praktikusan nem használta különösképpen, de tudott róla, és fölhívta rá a figyelmünket. Ez nagyon nagy indítás volt, mert mint kölök, szaglászhattam, bogarászhattam. Vegyész szerettem volna lenni, mert az olyan titokzatos dolog volt. Tulajdonképpen ma is az. És annak az alapján, részben a vegyi, később aztán az optikai dolgokat kezdtem tanulni, újságokból, könyvekből. A legelső könyvem Szeghalmi Gyula bácsi könyve volt, A fotóamatőrök könyve. Azután később az Almanach, az Amatőr című lap adta ki, 1902-3-4, a legelső kiadása, lehet, hogy még mindig megvan. Gyula bácsit ismertem, magas, vörös-szőke ember volt. Eredetileg igazgató-tanító Szeghalmon. Ebben a könyvben sok minden le van írva, de nagyon érdekes, ami engem mint kölköt is megdöbbentett abban az időben, hogy mindennek ott van az ára, mint egy árjegyzékben. A különböző nemes eljárások is megvannak benne, és én próbáltam a magam módján, a magam eszközeivel megcsinálni a guminyomást és a brómolajnyomást is. Sosem sikerült úgy, mint ahogy szerettem volna. Festékhiány, eszközhiány... vidéken nem úgy volt az ember. A guminyomásnál nagy negatívot kellett készíteni. Igen ám, de a guminyomás103
