Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)
a visszatartó ovál sablont, és akkor az volt a legelső dolog, hogy körrel megadjuk neki a kontúrt. A tónust, ami összefogja, bezárja. A festéket mindig hangolni kellett, mert nem mindegy, hogy milyen fekete: kékesfekete, neutrálfekete, zöldes-barnás fekete. Többféle lehet. Ugye akkor csak nézett az illető, hogy mekkora mellénye van ennek a Béreinek. Hát mondom, próbáld megcsinálni, majd megtudod. A külső tükröt, tükörnek mondtuk, azt jól rá kell szorítani, hogy alá ne fújjon a festékszóró. Rajzszöggel alátűzzük, alászúrjuk, halvány tónust teszünk fel, és a végén színtónust is adunk. Halványzöldet, okkersárgát, vagy amilyen kellett. Akkor elővenni a szépiát, de a fotónak zsírmentesnek kell lennie, hogy azt megfogni nem lehet, mert a daktiloszkópia az ott van. Akkor nagyon lágy festékkel az egésznek egy nagyon-nagyon vékony réteget kell adni. Amikor ez megvan, akkor a mélységeket, a hajat, a szemgödröt, szájat, az áll alatt, a ruhát stb. finoman filccel kirajzolni, de az lehetőleg ne látszódjon, csak tónusosán, átmenetesen. Szóval erőbe kell hozni, úgy mondjuk, erőbe kell hozni. Amikor az megvan, akkor sima vattával a nagy csúcsfényeket a homlokon, orron, arccsonton, állón kivenni, és akkor gyúrógumival, a monopolgumival, ismeritek, (nett)gumit kell megdolgozni. Ennek is van egy kis trükkje: mellettünk van egy kis habkőpor, és abba az ujjammal belenyúlok és megnyomom, akkor foltmentesen törölhetem. De különben... Szóval ilyen apróságokon, semmiségeken múlik. Akkor a csúcsfényeket kiveszem, megnézem, jó. Akkor lágy fixírrel, ami csak spiritusz, denaturált szesz szokott lenni, befújom, megnézem, mennyire ment vissza, hova kell még egy kis, úgymond, drukkot adni, mert ugye van, amikor kell még egy-egy kis vonallal erőt adni. Akkor lesz a kép plasztikus. Olyan plasztikus képet nem lehet sehogy előállítani, mint ezek a korrigált képek. De nem szabad rajta látszani, hogy mit csináltál, ugye. Amikor ez megvan, akkor a kazeinos erős fixírrel lágyan le kell fújni. Végül jön Piroska néni az ő finom kis késeivel, a megfelelő színű ceruzáival. Még most is vannak ötvenéves ceruzáink, amivel dolgoztunk. És akkor ő szépen rendbe szedte, utána erős fixírrel még egyszer lefújta, megnézi, hogy a széle tiszta, lemérni, pár- huzamosítani, körülvágni, selyempapírba, azt tovább. Az így készült kép aztán száz évig tart. A színnel ugyanez van, csak a színnél mondjuk a sorrend a fontos, ahhoz használtunk egy vörösbamát az egészhez, mert a csúcsfényeket akkor tudod kihozni. Persze ha jól van világítva. Mert süket fényeknél akkor se lesz jó, ha a fejedre állsz. Mi a fényképészeknek a szennyesét ismerjük. Mert amikor azt tőlünk megkapja, jó képet kap. De mennyi mindent kell addig trükközni! Hazafias felbuzdulásból következő szándékos hanyagság A fényképészeknél előfordult a hazafias felbuzdulásból következő szándékos hanyagság. Amikor Hajdúböszörményben dolgoztam, volt egy főnököm. Nagyszerű ember volt a Brassai Zoli bácsi. Az fölment a polgármesterhez, Somogyi Bélához, aki nem a politikus volt. Kérlek szépen, Bélám, kérek egy új sapkát. Hát miért, Zoli bácsi? Tudták, hogy vicces ember. Azért, mondta, mert abban kopott el, hogy én a böszörményieknek ezzel köszöntöttem állandóan. Akkor volt a román megszállás húszban. A román katonák csináltattak egy tablót. A fényképész olyan magyar ember volt, hogy megcsinálta a tablót - gázfénypapír volt már akkor de csak egy vízben mosta ki. Úgyhogy abból már egy év múlva nem látszott semmi sem. Még nagyon sok érdekes szokás volt régen. Annyira féltette mindenki azt a kis közismert semmit. Amit csak ő tudott a szakmából. De miért? Hát volt az öreg Békés bácsi, akiről szólottám, „hoogy aakaarjaa lecsuuknii, amikor aalaattaa van a keezeem?!" Hát volt a sötétkamrában egy üveg aranykloridja még a régi-régi világból, kétszáz grammos üveg97
