Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)
azokat mind én csináltam, vagy nyolc éven keresztül az egész országban. Felírta nekem Varga bácsi, hogy színskála-variáció. Na! Színskála. Sose hallottam ezt a meghatározást. Miként csináljak én színskála-variációt? Akkor megcsináltam neki egy olyan szolidan tartott, enyhén zöldes, vagy az arcnak megfelelőbb új hátteret. Ez a fújásnál mindig úgy történik, hogy festékkel helyenként kitakarjuk, és akkor vizes vattával, körkörös mozdulattal kimossuk, új hátteret, egy kis erőt adok neki, mint a platinnál, és akkor megvan a színskála-variáció. Nagyon meg volt elégedve. Na, most a régi világban voltak még a platinretusőrök, azok ma már nincsenek. Sehol sincsen. A századfordulón a díszmagyaros urakat műteremben fényképezték le. Szóló, egész alakban, díszmagyar, megfelelő harcias, öntudatos és önérzetes pózban. Külön-külön, szóló felvételeket. Ez általában 18*24-esnél kisebb lemezre nem történt nappali világítású műteremnél. Na, mikor összejött a 20-25 ember, hát főrendiházi tagok voltak általában, akkor az öreg Streliskyék meg Uherék csinálták ketten, olyan másolókeretjük volt, hogy a másolópapírt orsózni lehetett, mint a rollfilmnél a gépekben. Kimaszkolták és rámásolták a kellő perspektívában, egyik kisebb, másik nagyobb, ez előrébb, az hátrább... Kontaktmásolás volt, hát alkalmazkodni kellett a kopistának ehhez. De előfordult olyan eset, hogy valakinek kisebb alakja volt, de a rendfokozata nagyobb volt. Akkor is oda kellett tenni, ugyanakkorában. Na most, ezt összemásolták platinpapírra. Ez hosszú, egy hétig tartó munka volt, míg azt a 20-30 alakot rámásolták. Amikor ez megvolt, megfelelő, nagyméretű tálcákban kimosták és platinkloriddal színezték. Egy ilyen szürkés színű, jó tónusú képet kaptak. Ott volt a sok nagyságos úr díszmagyarban, de semmi hátterük nem volt. Abban az időben más papírok voltak, például ilyen Wachman-papírok, amikre nedves tussal lehetett dolgozni. Egy időben portréztam úgy is, hogy tiszta papírra és csak tussal, ecsettel, tussal, ceruza nélkül. Nagyon jól lehetett, csak bele kellett jönni. Aktot nem csináltam, de portrét, azt sokat rajzoltam. Akkor kasírozták ezeket a nagy, méterhúsz, méterötvenes képeket. Hát például szüreti mulatság, felvonulás az Országház előtt. Akkor a retusőr általában iparművész képzettségű ember volt, ecsettel, folyó tussal, epés oldattal szépen, gyönyörűen a hátuk mögé rajzolta vagy az Országházat, vagy valamit, úgyhogy az egészből egy kép lett. Nagyon kevés ilyen kép van, de az országban még egy-kettő maradt. Ez volt a platinretus. Volt ilyen is. Jól megnéztem, megbolhásztam Nem Duflexszel, hanem még Momettával fényképeztem a legkisebb lányomat annak idején. Kis hároméves mütyürke volt, de sokkal kisebb szája volt, mint most, mert most akkora van, mint a Bécsi kapu. És fekete-fehér filmre, a tizenkét Scheineres Agfa filmre, amit a mai fiatalság már nem ismer. Dulovits-hívóban hívtam, és arról nagyítottam. Az 32 mm-es, 42 kockás film volt. Arról csináltam egy méter harminc centi széles nagyítást. Fejképet, szemcse nincs rajta, az élesség pedig kifogástalan. Például a cseheknek volt vagy harminc évvel ezelőtt egy nagyon remek kis keskeny filmes gépük, 12 mm-es, és normál 16 mm-es filmre fényképezett. Az árjegyzékben volt egy bácsi, egy kedves kis öreg halászember, millió ránccal, mellette volt egy kicsi kép, az eredeti. Jól megnéztem, megbolhásztam. Más volt az eredeti, és más volt a nagyítás. Perspektivikusan meglátszik. Sok minden ott van a fotón, csak tudni kell elolvasni. Nem tudom, hogy önöknél milyen problémák vannak. A zselatinhiányt, azt kézzel, manuálisan kell visszarakni. Például a törött üvegnegatívról úgy csináltuk nagyon régen, ötven éve új negatívot, hogy sötét helyen letettük a képet lekváros felivel... tudják, mi az, lekváros felivel fölfele. így hívjuk az emiulziót a szakmában, mert így könnyen megérthető. Olyan diapozitív lemezt választottunk, amelyiknek sem orto, 95
