Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)
latosan finoman kijöttek a formák, a nüanszok. Leexponáltam. Otthon, a Baross utcában kiegyenlítő hívóban előhívtam. Mutatom a - Viharnak hívtuk egyébként -, mutatom a Viharnak. Kérem, az nem jó! Tessék meggyöngíteni. Finom farmerrel lehúzok egy réteget. Kérem, még mindig nem jó! Megint finoman lehúzok egy réteget. A végén oda jutottunk, hogy egyszeres hart, a mai értelemben két hartra lehetett másolni, de a formák annyira megváltoztak, hogy úgyszólván nem volt már ugyanaz a fej. Az ilyen gipszdolgokat úgy kell csinálni, hogy a mai papírra, sp-re lehessen másolni, speciálra. Más. A pincében volt egy nagy nagyítója, kondenzátoros, ívlámpás nagyító, 24*30-as negatívot eredetiben be lehetett tenni, gondolhatjátok, 50 centis nagyító, ívlámpával. Volt egy csoportképfelvételünk, 18*24-es, idős urak díszmagyarban, valamelyik egyetem dékáni kara. Öten voltak, kettő állt, három ült, forgókkal, csákókkal. Szép kis csoport volt. Brunhuber világítani sem tudott soha életében, és a mániája mindig az volt, hogy inkább erősítünk, mint gyöngítünk. Hát a fene megette! Inkább csináljunk korrekt lemezt, és akkor nem kell sem erősíteni, sem gyöngíteni. Na, mindegy. Kivittem az előhívott lemezt, itt egy kicsit gyengítsen az ámyékrészen még utána. Megkorrigáltuk a lemezt, hát kontaktnak elfogadható volt. Igen ám, de rendelt az egyetem hat darab 50x60-as képet erről a 18*24-es dékáni csoportról. Sose felejtem el, míg élek. Lemegyünk a Fischer Pistával a pincelaboratóriumba. Beteszem Mimóza papírra, Mimóza 8-asra, ma már ismeretlen, nagyon jó tónusos papír volt, és lenagyítom ívlámpával, de ahogy a villamos elment a Körúton, leesett az áramerősség, már másként zümmögött az ívlámpa, az ampermérő mutatta. De hát hangra is jól lehetett érzékelni. Azonos hangnál lilától vörösig ment a másolás. Teljesen más lett így a másolóértéke a fénynek, fénymennyiségben és tónusban is. Megcsinálom az első képet, csodák csodája, jó. Telefonáltam Viharnak, aki lejött, megnézte, s azt mondta, rendben, kérem szépen, így tessék csinálni a többit is. Beteszem a másodikat, bezúg a lámpa, nem megy. Elrontok vagy hármat. Azt mondom a Viharnak, aki lejött közben hozzám: főnök úr, én ezt nem tudom megcsinálni, ez nem megy. Igen? Húszéves voltam. Na, majd a feleségem az megmutatja, mondta. Hát a Tériké egy drága, áldott, szelíd asszony volt, mert más nem bírta volna ki a Vihar mellett. Lement, tanítónő volt korábban, szelíd, helyes asszonyka, már majdnem nagymamakorban. A tanulóktól tudtam, hogy a Teri mama tizenkét papírt elrontott. Egy se lett jó. Akkor a Vihar harmadnap telefonál nekem, dolgozom éppen a laborban. Kérem, ha az elsőt meg tudta csinálni, meg kell csinálnia a többit is. Kérem, tessék megengedni, hogy levigyek egy másik lámpát! Szó se lehet róla! Az negyven év óta úgy van. Pukkadj meg! Jól van. Lemegyek, szólok Fischer Pistának, a tanulónak. Remek, jópofa volt az, vagy harminc telefonszámot fejből tudott mondani, hogy kultúr, sport, színház satöbbi. Remek fej volt. Ilyen csorba fogú gyerek, pattanásos képű. Mondom, Pista, tessék lelopni nekem azt a kis ötszázas lámpát, amelyik a kézi tartóban volt. Ügyelni kellett, hogy észre ne vegyék, de szépen lelopta. Kihúztam a dugót, mert annyira óvatos ember vagyok, hogy nem szabad a villanyt úgy fogyasztani, hogy rajtam keresztül, ezért áramtalanítottam. Akkor levettem a két pólust az ívlámpáról. Remek automata ívlámpa volt, de mégis zümmögött, és állandóan változott a fénye. Bekötöttem a kézilámpát, óvatosan áramot adtam neki, fókuszba raktam, gyönyörű, csillogó szép, egyenletes kép volt. Akkor, óvatos duhajként, valamit levettem az amperből, hogy csökkentsek egy kicsit a lámpa teljesítményén. Megmondom, miért. Hogy az expozíciós időkülönbözeteket jobban ki tudjam egyenlíteni. Tehát mondjuk, ha az összexpozíció nyolc másodperc volt, abból tudjak úgy osztani, hogy mindenhol egyenlő legyen a megvilágítás mértéke. Megcsinálom a nagyítást, jó. Megcsinálom mind a hatot, remek, szép, félóra alatt megvan. Akkor telefonálunk a Viharnak. Jön le, de már pukkadt. Na, kérem, ugye, hogy meg lehet csinálni! Hát igen, főnök úr, meg lehetett csinálni, de tessék csak idenézni! És kinyitom az ajtaját a lámpaháznak, egy másfél méteres, 92
