Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)

nagyon nagy munkanélküliség volt, de fölvettek két hét próbaidőre. Megfeleltem, és akkor két évig ott voltam. Valahogy a lelkiismeretem, mit tudom én, az otthonról hozott fényképészböcsületem és a tudatom nem engedte azt meg, hogyha hibát látok, ne próbál­jak segíteni. Én a magam módján segítettem, a magam módján próbáltam, de számtalan­szor megkaptam azt Brunhubertól, kérem, én már negyven éve vagyok fényképész, engem a szakmára már ne tessék tanítani. Ott vagy tizennégyen-tizenhatan dolgoztunk, két fiú, a többi lány. így aztán soha semmi baj nem történt, az egyensúly az megvolt. Valóban, mert olyan szelíd kis komoly lányok voltak. Ott ismertem meg a feleségemet annak idején, itt az album leghátsó részében van Piroska néni. Körülbelül 15-16 éves lehetett. A múlt évben volt az aranylakodalmunk. Hát elég régi az ismeretség. Ellesett az ember, amit tudott, csinálta, amit csinálni kellett. Először is odaadtak egy rettenetesen teleszúrt képet, ami csupa pont és pont és pont volt. Ezt tessék kipontozni, de úgy, hogy az ne látszódjon meg. Hát az ember azt hitte egy nap múlva, vagy két nap múlva, harmadik nap, hogy Jézus, hát a hajam kihullik, ezt nem lehet csinálni! Mert még mindig nincs meg, de hát mi lesz már, mi lesz már. Meg kellett csinálni. Vagy sikerült, vagy nem. A Brunhuber-cégnél általában tehetősebb emberek fényképezkedtek. Nagyon kiterjedt ismeretségük volt és üzleti körük az ottani svábok között, a németek között, mert az mind németnek mondta magát. Sváb bálok voltak a Vigadóban, évente egyszer. Pest környéké­ről meg az egész országból összejöttek. Ott láthattál volna főúri eleganciát és ugyanakkor népi viseletét, mind a kettő megfért egymással. Hosszú éveken keresztül az első díj az volt, hogy a Brunhuber-cégnél csináltak a győztes párról egy felvételt. Megtörtént, hogy már reggel fél nyolckor az estélyi ruhás úr meg a jól öltözött hölgy ott ültek kint a Baross utca lépcsőjén, és várták, hogy kinyissunk. Volt vagy negyven udvari fényképész az országban, köztük Brunhuber is. De a főnökünk annyira... volt, majdnem katonásan fejeztem ki magamat, ami b-vel kezdődik és egyéb mással végződik. Megnézte a negatívot és akkor megmondta, hogy milyen papírra kell másolni. De soha a laborba nem jött be, és soha egy próbát nem csinált. Ami Kodurára való volt, ő azt másra csináltatta. Emiatt aztán kínlódtunk ele­get. Nagyon sokat dolgoztunk, iskolai és egyéb tablókat fényképeztünk. Főúri képeket is csináltunk. Abban az időben 30x40-es lemezek, negatívok is voltak, de már azt nem használtuk, mert 24*30-as volt általában a legnagyobb, amire fényképeztünk, és az ilyen nagy lemezeknek az éle már gyárilag le volt köszörülve. És annak megvolt a súlya is, és nagyméretű negatív retuspultok voltak. Azelőtt nagyon sokat rajzoltam, képzőmű­vésznek indultam valamikor, de hát abból nem lehetett megélni, ma is csak az tud, aki nagyon sürög-forog, ezért például akvarellel végtelen finom kis fotóminiatűröket csinál­tam. Na, ott dolgoztam Brunhubemél egy jó pár évig, de nem fértünk meg az öregúrral semmiféleképp. Például mentünk egyszer a Nemzeti Torna Egyletbe fényképezni, ami a Szentkirályi utcában volt. Ott egy sportoló szobrának a nagyon jó gipszfejét kellett fényképezni, 9*12-es Plaubel Makinával 15 centis Tessarral, állványos géppel. Brunhuber már idős ember volt, de tartotta magát. Egykoron Budapest tornászbajnoka volt, hát meg akart felelni, neki tartania kellett magát. És többször előfordult, hogy azt mondta, kérem, nekem ne tessék magyarázni, én negyven éve vagyok a szakmában. Én pedig nem mond­hattam, hogy nem látszik meg... húszéves, tizenkilenc éves kölök voltam. Az NTE-ben körülállták bennünket és néztek. Mondja nekem, hogy fogjam az ötszázas kis lámpát, és tartsam rá a szoborra másfél méterről. Mondom, főnök úr, engedje meg, hogy én csinál­jam. Hogy gondolja?! Mondom, úgy, ahogy azt csinálni kell. A vihar már a levegőben volt. Hiszen ilyesmit otthon, az apámmal, Barna öcsémmel sokat csináltam. Ilyen esetben a mennyezetre felvetítünk, és a szórt indirekt fény hatására a hófehér gipszszobron csodá­91

Next

/
Thumbnails
Contents