Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 12. szám - Kincses Károly: Fényképészmester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre (Beszélgetés Bérci Lászlóval)

érdekes emberek lakják. Egy kis mellékutcában, a Toldi utcában volt a nappali világítású műtermünk. Maradt egy pár kép, és mondhatni, hogy édesapa abban az időben egészen jó fényképész volt. Még a régi Buzi néven ment. Ma már ez elég nevetségesen hangzik. Húszéves koromban nem is mertem bemutatkozni. Az öcsém, Búza Barna szobrászművész lett, kisebbik öcsém, Bánfi Zoltán, ő puskaműves, a két húgom pedig Bihari. Az egyik fényképészetet tanult, a másik színiiskolát végzett. Abban az időben a fényképezés iparjogi szempontból szabad szakma volt. Bárki csinálhatta, mert mint képesítéshez kötött ipar csak 1926-ban indult. Édesapámnak jó dolga volt, szépen, jól dolgozott. A műterem körülbelül olyan 10 méter hosszú, 5 méter széles, és nagy részben tető- és oldal világi tás volt függönyökkel. Háromféle függönyünk volt. Egy sötét függöny, azután volt egy vastagabb világos és egy egész világos. Be tudták állítani a nap állása szerint a szükséges fényt. Egész alaknál - amit mondjuk sok fényképész még ma sem tud, meg akkor sem tudott - a vetett árnyékot a háta mögött, azt egy másik kis függönnyel oldották meg, hogy harmonikus legyen az összhatás. Ez meglátszik a képeken. Abban az időben másolópapírra dolgozott, még emlékszem rá kisfiúkoromból, hogy celloidinpapírra másoltunk árnyékban mindig, egyenként ezekkel a szorító másolókeretekkel, van belőle még most is. A fényképésznek könnyű dolga volt, bement a sötétebb sarokba, megnézte, jó, nem jó, akkor visszatette, és utánamásolt. Abban az időben mindenféle másolási technikák és trükkök voltak. Hogy csak egyet mondjak: ahol véletlenül világosabb rész volt, oda egy csomó vattát tettek. Ez kapcsolódik a régi világ fotótechnikai eljárásaihoz, mert akkor még metollal is, pirogallussal is hívtak negatívot. Hát az megfogta az ember kezét. Alacsony érzékenységű lemezek voltak, és olyan enyhén zöldesbama tónust adtak, aminek a másolóértéke nagyon jó volt, és a kiegyenlítése jobb volt, mint a mostani lemezeké, szép csúcsfényeket hozott mindegyik. Nagyon érdekes, hogyha abban az időben röviden exponált egy lemezt, valahogy úgy sikerült, akkor nagyításnál bőven ráexponált, beletette 4-5 percig egy tálca tiszta vízbe, addig hívta a többit, és a tiszta vízben szépen utána jött a pirogallusnál. Abban az időben nem konzerváltuk a nátront, úgyhogy két-három nap múlva, ha bámult, zutty ki.

Vésztőn a nappali világítású műtermünkben neveltek bennünket, ott nőttünk fel. Volt külön sötétkamra a lakásban, a karbidégő állandóan égett a másik szobában. Kívül volt a lámpa, és a másik szobában meg a tákolt feszítőrész, így készítette a nagyításokat. Abban az időben az öreg Görz Dagorral fényképeztek és angol Imperiál lemezre dolgoztak. Összegyűlt a napi másolat. Ezek rendes celloidin aranykloridos papírok voltak. Nyolc-tíz keretet kiraktak, mindig tompított fénynél, éles fénynél sosem. Akkor délután, tompított fénynél beáztattuk lágy vízbe. Mi, gyerekek is elkezdtünk mosni, 30-40-50, mikor mennyi kis kép, nagy kép volt. A víz enyhén ezüsttejes, ezüstfehér lett, mert az ezüstkloridot, azt 3-4-5 váltott vízben ki kellett mosni belőlük. A képen különösebb változást az ember szemmel nem látott. És azután jött az 1%-os aranyklorid, amiben a megfelelő ideig fürösztöttük, és akkor a képalkotó ezüst átalakult aranykloriddá. Ezek a lilásbarna képek, nálam is van egy pár, ezek aranykloridosok. Na most, amelyik drágább és értékesebb kép volt, azokat pedig ugyanúgy, mint az előző eljárásban, de platinkloridban színeztük. Az drágább volt sokkal. Olyan kis piszkosbarna anyag volt üvegfiolában, föloldottuk desztillált vízben, utána sötét helyen tartottuk. Például - nincs itt az a kép? Itt van - édesanyám meg édesapám, ez például platinkloridos. Régen volt, körülbelül nyolcvan éve. Abban az időben édesapám nagyon sok 30><40-es harctéri nagyítást csinált brómpapírra. Vidéken még senki sem foglalkozott ezzel. Kivéve a híres Szeghalmi Gyula bácsi, akinek könyve is van, ő már hadifényképészként működött. Volt vagy harmincezer darabos, nem tévedés, 9x 12-t vetített diapozitívje, ezek nagy része a békéscsabai múzeumban van.

89