Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 12. szám - Kiss Gy. Csaba: Dunapataj a történelem fókuszában

környéki, Duna-Tisza közi, ezt valamiképpen igen, de Dunapatajt nem tudták. Szeretném még megkérdezni Pastyik Istvánt, hogy valójában Dunapatajon miként láttad te, miképpen maradt meg az emlékezetben, tehát a beszélgetésekben, amit azért esetleg elmondtak, a fiatalabb nemzedék otthon beszélt-e erről? Hogy egy interjúkészítőnek, egy történésznek nem beszélnek, egy újságírónak nem beszélnek, én azt értem, mindenki elmondta, hogy mekkora volt a félelem. De lehet-e arról valamit tudni, hogy a családokban mit mondtak erről?

Pastyik István:- Tapasztalatom is van erről, mert én tíz évig tanítottam gyerekeket általános iskolában és gimnáziumban. A gyerekek erről nem beszéltek. Féltek attól - gondoljuk el a Rákosi diktatúrát, utána jött a Kádár-féle puha diktatúra -, nem mertek beszélni. Történelemórán pedig ezt a kérdést helyretenni majdnem lehetetlenség volt. Volt néhány kellemetlenségem abból, hogy a gyerekeknek azt mondtam, hogy nem így van a dolog, egy-két dologra utaltam, de természetesen részletekbe bocsátkozni a tananyag hiányosságai miatt sem lehetett. A hivatalos Pataj a 40-es évekig ünnepelte, jöttek le Pestről, bandérium fogadta őket, nagy ünnepség, utána mély csönd, mindenkiben benne volt a félsz, mert sokan azt hitték az egyszerű emberek között, még ötven év után is, hogy 19 miatt elkaphatják őket. Hiába mondtam nekik, hogy az a világ már elmúlt, hogy emiatt meghurcolják, mert az apja vagy a nagyapja részt vett benne, nem mertek beszélni. A hivatalos közélet csak 1994 óta, amióta a Történelmi Emlékbizottság kezdeményezésével ismét helyre került az emlékmű Patajon, akkor kezdtek róla beszélni. A tananyagban nincs benne. Most lesz egy olyan iskolapolitika, amely a helyi tantervekre jobban akar támaszkodni, akkor remény van arra, ha a falukban megnézik a saját múltjukat, vagy akármelyik városban, több remény lesz arra, hogy ezek a kérdések a gyerekeknek a tudatában is úgy kerülnek helyre, hogy mire ők felnőnek, tárgyilagosan is, és saját történeti tudatukra hivatkozva át tudják plántálni ezeket a dolgokat. Összefoglalva: 1924-től, mondjuk 1944-ig, ment a hivatalos megemlékezés, utána nagy csönd, majd 1994-től rendszeresen, minden évben van megemlékezés. Történészek tudnak dolgokat helyrerakni, és majd ez valamikor belekerül a történeti összefoglaló munkánkba is. Most jelent meg egy neves történésznek a XX. századi Magyarországról szóló nagy monográfiája, sokat foglalkozott Patajjal, szintén úgy szerepelt, hogy Kalocsa környéki ellenforradalom.

Szakály Sándor:- Annyit szeretnék hozzátenni, és ez megint egy általánosság, és egy picit kilépünk talán ebből, de én azt hiszem, hogy egy nagyon érdekes dolog, úgy érzem, hogy a mi XX. századi történelmünkben sajnos nagyon sok olyan esemény vagy nagyon sok olyan pont van, amikor kétféle történelem van, illetve lehet többféle is. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy van a megírt és a megélt történelem. Tehát nagyon érdekes, hogy a családok miként éltek meg egy történelmet, és a családon belül, ha működik a kommunikáció, mit mondanak és mit hoz haza az ember az iskolából, és akkor lehet, hogy amikor próbálja fölmondani a leckét, akkor azt mondja a nagypapa, jól van, fiam, te ezt mondd el, mert erre fogsz ötöst kapni holnap az iskolában, de ez nem így volt. Ez nagyon lényeges szempont. Ahol képesek voltak a családok a megélt és a megírt történelmet párhuzamosan elplántálni a

84