Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Kiss Gy. Csaba: Dunapataj a történelem fókuszában
szeretném megkérdezni Bárth Jánostól, aki néprajzkutató és történetíró is, és nyilvánvalóan sokat foglalkozott a történeti és néprajzi források jelentőségével, típusaival, hogy vajon az emlékezésekből - most is hallottunk itt egy naplórészletet - 80 év távlatából nagyon nehéz személyes hangvételű visszaemlékezéseket találni? Hol lehetnek még források, hiszen azok az emberek eltávoztak már szinte egytől egyig, akik valamire emlékezhetnek. Mire támaszkodhat a történelmi emlékezet kutatója? A történelmi emlékezet részben szociológiai, részben történetírói, néprajzi, antropológiai kérdés. Bárth János:- Az emlékezetnek nagyon kevés dokumentuma maradt fenn. Úgy fogalmazhatnánk ezt a dolgot, hogy a néprajzkutatás elmulasztotta ennek a parasztháborúnak a hagyományba való átmentését, pontosabban a hagyományban való megjelenésének a rögzítését. Erre korábban sokkal nagyobb lehetőség lett volna. Úgy gondolom, hogy a 60-as években, a 60-as évek vége táján - akkor már néprajzkutatóként működtem - 1968-tól és az 1970-es években is még éltek azok, akik ennek részesei voltak. Valóban lehetett volna sok emlékezést összegyűjteni, de ezt nem tettük meg, legalábbis én nem tettem meg, és azt hiszem, hogy kevesen voltak, akik ilyennel akkor próbálkoztak. Azt hiszem, hogy még nem késő, bár azok már nem nagyon élnek, akik ebben a háborúban részt vettek, viszont pontosan azt lehetne vizsgálni, hogyan csapódik le ez az utódok emlékezetében, meg kellene ezt a következőkben próbálni. Azért sem foglalkoztunk igazán annak idején ennek a kérdésnek a kutatásával, mert igen nagy félelem volt ezen a tájon. Ezekről a kérdésekről nehéz volt beszélni, és azok, akiket ez érintett, különösen féltek. Fölidézek egy régi néprajzi gyűjtésemből egy emléket. Valamikor az 1970-es évek elején, nagyon fiatal néprajzkutató koromban az egyik kalocsai szálláson annak rendje-módja szerint néprajzi kutatást végeztem, egy családdal beszélgettem. Többen voltak a család tagjai közül jelen, és tudom, hogy alaposabban alászállunk a témában, családszerkezet, meg vagyon, régi gazdálkodás, efféle kérdésekről volt szó, és valami nem stimmelt a képpel. Próbáltam a családot rekonstruálni száz évre vissza, és olyan zavart volt az egész család, amikor kérdezgettem, hogy a nagypapa hol is volt ebben a képben. És akkor töredelmesen bevallotta az egyik asszony nekem, hogy ó, hát a nagyapa fiatalon meghalt, fiatal házasember volt, ő volt az egyik, akit Szamuely Kalocsán a főutcán fölakasztott. De ezt olyan riadtan adta elő nekem ez a család, hogy máig nem tudom elfelejteni azokat a szemeket, ahogy ezt nekem elmondták, hogy no lám, most itt egy idegen, és ezt be kell vallani, ilyen furcsa dolog ez. A másik, hogy a kalocsai vérengzés, Szamuely vérengzése, akasztásai, azt hiszem, nagyon megfélemlítették az embereket, ilyen értelemben elérte a célját, és főleg az értelmiséget. Sokfelé jártam a Kárpát-medencében és sok emberrel beszélgettem az elmúlt harminc évben, de olyan félelmet, mint amit a régi kalocsai értelmiségi társadalomban tapasztaltam, szinte sehol nem találtam. Ennek egy nagyon jó példáját említeném. Van egy nevezetes könyv, Winkler Pál kalocsai történetének kis piros könyve, 1927-ben jelent meg. Járva-kelve Kalocsán itt is találtam egy példányt, ott is találtam. Az értelmiségi családokban úgy illett, hogy ez a könyv meglegyen, annak idején megvették a két háború között. Aztán volt, hogy eladták, én vettem egyet. Kiderült, hogy minden példányban ki van tépve a 19-es eseményről szóló néhány oldal. Végül én úgy szereztem példányt, hogy valahol Pesten egy antikváriumban vettem magamnak egy újat, ami más tájon volt forgalomban, és ezt végül megmagyarázta nekem egy régi vágású kalocsai értelmiségi hölgy annak idején, hát hogyne lenne kitépve, mert valaki ezt elterjesztette, hogy így kell csinálni. 1944 végén, amikor jöttek az oroszok, akkor valaki - gondolom a nagymisén - elmondta a szomszédnak, az továbbadta, hogy 78
