Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 2. szám - Győri László: Elza
Győri László Elza Hat óra huszonhat perc. Még az utolsó mondatokat fogalmazom, egyre jobban sikerül, először elakadtam, hitetlenkedtem, valóban meg akamak-e engem is hallgatni, vagy csak úgy tesznek, vagy csak játszanak velem, de a hallgatóság meg sem moccant, mindenkinek rajtam volt a szeme, érdeklődéssel figyeltek, biztatást láttam a tekintetekben. Ide-oda járkáltam a fák alatt, ők pedig egyfolytában követtek fejük mozdulatával, az arcok egyfolytában énfelém fordultak, akár a napraforgók a nap felé, ahogyan állítják, de amiben én kételkedem, a napraforgók feje valóban egyfelé fordul, ám abban a helyzetben meg is dermed, mintha istenként tisztelnének valakit, aki egy helyben előttük ül, az arcok azonban a sárga virágfejekkel ellentétben kétségtelenül bizonyosan követtek engem. Gyakorlatlan előadó voltam, gyanútlanul estem bele az egészbe, nem készültem rá, nem is készülhettem, hiszen egyszerű hallgatónak ültem be ide, s hirtelen váratlan előadást kellett tartanom. A tiszteletre méltó, komoly hallgatóság, komoly tudós emberek, nők, férfiak gyülekezete egy kőfal előtt ült, amelyet valami zöld futónövény szegélyezett a két végén, valószínűleg repkényt lengetett meg néha egy-egy kis kósza szellő. Ide-oda térültem-fordultam, hogy kijárkáljam lábamból azt a zsiborgást, amelyet a gyakorlatlanság ültetett bele, még azt a furcsaságot is elkövettem, hogy faképnél hagytam a hallgatóságot, a kőfal mögé kanyarodtam, ők azonban meg sem rökönyödtek rajta, a világ legtermészetesebb módján követték ezután a közjáték után is a szavaimat. Szaggatottak voltak a gondolataim, ki-kihagytam egy-egy mozzanatot, nem találtam meg a beszéd fonalát, sőt az elején egyáltalán semmi következetesség nem volt bennük, ide-oda csapongtam, nem tudtam összpontosítani, azon túl, hogy izgatott voltam, nem is vettem komolyan az egészet, nem hihettem, hogy én most valóban előadást tartok, amelyet persze ők sem vesznek komolyan, ugyanabban a helyzetben vagyunk mind a ketten, a közönség is, én is: mókázunk egy kicsit, mert úgy hozta a pillanat, azzal vége is, a pulpitus mögé a következő akadémikus lép, s folytatódik a felelősségteljes konferencia. A következő előadó azonban egyre késlekedett, sőt egyre bizonyosabbá vált, hogy a tudósok karéja engem tekint soron lévőnek, most én vagyok a középpontban, mondataim egyre magabiztosabbakká csiszolódtak, egyre több erőt éreztem magamban, magam is fontossá váltam önmagam előtt, érdekesnek, figyelemre méltónak ítéltem azt a sorsot, amelyet elmeséltem, és amikor rádöbbentem arra, hogy valóban fontos, példázatos, mélységesen tragikus, történelmi sors az 6
