Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Gömöri György: Lapok egy hosszú barátság történetéből
Gömöri György Lapok egy hosszú barátság történetéből Számtalan találkozás és beszélgetés, 58 levél és 15 kártya, illetve képeslap - ez Wiktor Woroszylskivel való barátságom summája. Wiktornak, legjobb tudomásom szerint, csak két magyar barátja volt: Kerényi Grácia, a másik meg én. Mivel ez a sűrű könyvküldésekkel tarkított barátság negyven éven át tartott, sokat mond el a korról, és gondolom, kettőnk érdek- és dacszövetségéről is. Első találkozásunk Wiktorral 1953 őszén nem hagyott mélyebb nyomot egyikünkben sem. Inkább protokoll-jellege volt: engem, aki a Lengyel írószövetség vendége voltam Varsóban a Magyar írószövetség ösztöndíjával, valakinek be kellett mutatnia a fiatal, de már országos hírű költőnek, aki éppen Moszkvából, a Gorkij-íróiskolából jött haza pár hetes szabadságra. Egy belvárosi kávézóban találkoztunk. Sötétszőke, szemüveges, sápadt arcú fiatalemberre emlékszem, akinek szlávos arcvonásai inkább oroszt, mint lengyelt sugalltak - persze tudtam, hogy Wiktor Grodnóban (Fehéroroszországban) született, onnan repatriált a háború után. Barátságosan, de némi távolságtartással fogadott - Moszkvában megszokhatta, hogy új ismerősnek az ember nem mondja meg őszinte véleményét. De nem is nagyon politizáltunk ez alkalommal: évekkel később Wiktor már csak egyetlen dologra emlékezett első beszélgetésünkből. Amikor ő udvariasan megkérdezte, hogyan ízlik a lengyel konyha, én túl őszinte ifjúként közöltem vele elég lesújtó véleményemet a varsói gasztronómia remekeiről. (Különösen megfogott egy olyan étel, amit az írószövetség kantinjában „főzelékcsokor" címen lehetett rendelni). Wiktor ezen kissé megütődött, de pár év múlva, amikor már megismerkedett három-négy nyugati ország konyhájával, kezdett igazat adni a dús hajú és kissé szemtelen magyar fiatalembernek, aki akkor voltam. Következő találkozásunk sokkal drámaibbra sikerült. Bár Woroszylski a lengyel küldöttség tagjaként egyszer már járt Magyarországon az 1949-es Világifjúsági Találkozó idején (írt is róla egy elég rossz szocrealista verset), úgy hozta a sors, hogy 1956-ban újra Budapestre kellett látogatnia. Mint később kiderült, ezt annak köszönhette, hogy korábban Jugoszláviába készült tanulmányútra, és a Nowa Kultúra című lap szerkesztőségében egyedül neki volt érvényes útlevele, így esett rá a választás, hogy tudósítson a „magyar eseményekről". Október 29-én, az első lengyel segélyszállítmánnyal repülőgépen érkezett Budapestre, és vérbeli újságíróként elég hamar tájékozódott: Magyarországon antisztalinista, tehát demokratikus szocialista forradalom zajlik, a nép szabadulni szeretne a szovjet gyámságtól és a merev egypártrendszertől. (Lengyelországban egyébként sohasem szüntették meg az összes pártot, jóllehet 1956-ig ezek a demokratikusnak álcázott pártocskák csak mint nagyon „csendes társak" léteztek az Lengyel Egyesült Munkáspárt árnyékában). Wiktor úgy látta, a korábbi magyar fejlemények hasonlóak voltak a lengyel reformmozgalomhoz, azzal a különbséggel, hogy míg Gomulkát megválasztották első titkárnak, és ő képes volt jobb belátásra bírni a kezdetben ordítozó-fenyegetőző Hruscsovot, 64
