Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Kovács Krisztina: Valódi és belső utazások (Miklya Luzsányi Mónika: Madárkenyér)
a Gitta, a nagymama csak szerelme által használt beceneve, amelyet unokája örököl. A helyszínek (a Dibukban a szerelmi találkák helyéül szolgáló lakás) nemcsak mentális térként adnak keretet a múltnak, a történetek valóban a falak repedéseiből röppennek ki, a falról lebomló tapétarétegek az egymásra épülő, de valójában különbségeikben is azonos történetek metaforái. A novella a harmincas évek társadalmának teljes panorámáját adja, megjelenik itt a többgenerációs, vagyonát lassan elvesztő orvosfamília lánya, a numerus clausus miatt légüres térben mozgó zsidó évfolyamtárs, az arisztokrata vőlegény. A „hazugságból álló falak": rétegei fokozatosan esnek le, ahogy a történet is rétegeiből bomlik ki. A kötet második novellája, a Hetedíziglen szövegében a szerző által többször feldolgozott történetet, Sztehlo Gábor evangélikus lelkész második világháborús tevékenységét, gyermekmentő munkáját olvashatjuk újra. A novellába szervesen épülnek be a Hogy véget érjen a sötétség című dokumentumregényben összegyűjtött anyagok, a védett házakban zajló élet, a szétlőtt Budapesten bolyongó gyerekek kalandjai, és egy párbeszéd során, egy különös kivégzési kísérlet körülményei között a témát feldolgozó film (Valahol Európában) híres mondatának (Könyörgöm, akasszuk fel!) parafrázisa is elhangzik (Elgázosítjuk a Hargitait.). A szemet szemért elv, az apák bűne a gyermekközösség istenítéletét kényszeríti egyik tagjára. A zsidó és keresztény fiú barátságát megszakítja a háború, hogy aztán az árvaházban a nyilas apa tetteivel szembesüljön a közösség. A szerző érdeklődésében kiemelt szerepet kapnak a történelmet helyzetük fokozott kiszolgáltatottsága miatt valóban befolyásolni képtelen, ugyanakkor az eseményeket saját elbeszélői pozícióból rögzíteni képes csoportok: gyerekek, valamilyen fogyatékossággal élők. A helyzetükből és elbeszélői, megfigyelői szerepükből következő hiány az észlelés olyan érzékenységét biztosítja az ábrázoláshoz, amely az objektivitás kegyetlenségének közegét teremti meg. A veszteséghez kötődő érzetek, apák, anyák, nagyszülők halála a Feketén, fehéren Szántó Piroska emlékének ajánlott szövegében is hangsúlyosak. A főhős egy újabb kis világban, Kiskunfélegyháza utcáin járva poétikus, lassan gördülő időben vándorol. A portréfestésre a háborúig képtelen festő története mitikus térben bomlik ki. A felismerhetően valós életrajzi elemek és helyszínek (Kiskunfélegyháza, Budapest, Bajót) Szántó Piroska gyermek- és fiatalkora, második világháborús sorsa mégis mágikus, a történelemmel terheltként is időtlen helyen épül. A novella szövetét a Szántó Piroska önéletrajzi írásait összefoglaló Bálám szamara kötet és más visszaemlékezései adják, de újrateremtve, az önéletrajziságtól is függetleníthető szövegként működve. A Dibuk falainak lebomló tapétarétegeihez hasonlóan ebben a novellában a padló repedései a múlt történéseinek jelképei, a berendezési tárgyak a korábbi állapotok, érzések, elvesztett családtagokhoz kötődő érzetek hordozói. A festő számára az anya halála a színek elvesztésében, a kontúrok, arcok elmosódásában fejeződik ki. „Azóta gyűlölte a tükröket, saját arcképét is, hazudik, fonott copfokat mutat, bájos szájszegletet." A természet, növények, állatok antropomorfizálódnak, ilyen módon jelenik meg a novellában Szántó híres lovas sorozata is („órákig elbámulta a napraforgók mosolygós arcát, a galagonyabokrot, ahogy fejére kapja vörös szoknyáját"). A portréfestés képességét a végleges pusztulás előszele hozhatja csak meg („dolgozott mégis tovább, mint az eszelős, hogy megörökítse a bajóti asszonyok arcát, mielőtt elér hozzájuk a front"), a történetek rögzítése a túlélés egyetlen eszköze. A Nyelve alatt obulus a kötetet indító novellához hasonlóan a ciklikusság, több generációra érvényes végzetszerűség terepe. A nyomozó, a titkok nyomában járó ismét egy unoka. Nagyapjáról, Árvái tatáról halála után derül ki, hogy a szomszédban lakó rokon Majtényiné csábítója, aki a szakszerűtlen magzatelhajtás után csak a boldogtalan szerelem terhét hordhatja, ami idősebb korára őrülethez közeli eksztatikus állapotba hajtja. A hűtlen szerető unokája ugyanazt a táncot járja a kút- káván, mint egykor nagyapja szerelme. A nyelv alá helyezett obulusról szóló varázsének a nyugodt halálba utazás, a korábban elmaradt megváltás története. A mondóka a népballadák világát idézi, de az égbe ragadás motívuma, amelyet a népvándorlás kori népek hitvilágából is ismerünk, a Dibuk záróképét ismétli. Ez a kép a beteljesületlen szerelem szimbóluma, a pusztulás metaforája ismét egy romos épület. Salétromos falai, ablakkeretei, amelyek korábban titkokat zártak el, hangokat rejtettek a külvilágtól, nem állnak tovább az igazság útjában. A rejtély, ahogy Miklya Luzsányi Mónika prózájában várható, lépésről lépésre bomlik ki, az egész életet meghatározó történet azonban csak a gyerekkorban kezdődhet. Az Iszalag a kötet egyetlen szövege, amelyet a szerző az itteni közlést követően publikált folyóiratban, a Madárkenyér-beli változat más szempontból is érdekes. A Forrás 2008. márciusi számában 110
