Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 1. szám - Kovács Krisztina: Valódi és belső utazások (Miklya Luzsányi Mónika: Madárkenyér)

közölt változatban a történet idejét konkrétan megjelölő 301-es parcellás exhumálás jelenete nem szerepel. A szöveget egyértelműen 1956-os történetté tevő bekezdés hiánya a vissza nem térő anya meséjének politikumát mégsem veszi el. A régi karácsonyi emlékből hirtelen tűnik el az anya, szűkszavú, finom utalások hozzák csak kapcsolatba a család életének mozzanatait a történelemmel. („Én mindig mondtam neki — dohogott tovább Óma -, mondtam neki mindig, hogy hallgasson.")

Az Úrvacsora egy istentisztelet és úrvacsoraosztás hétköznapi eseménysorából vázolja fel a magyar történelem legfontosabb, szimbolikus jelentéssel is bíró pontjait. A „hercegfiak", András és Béla, két teológusnövendék, akiket a véletlen tesz hőssé vagy elnyomóvá. Andrást egy szerelem, az imponálni vágyás vezeti a papi pályára, öccse, Béla vallásossága mély meggyőződés. A kommunista hatalomátvétel után mégis ő lesz a rendszerhez lojális püspök, bátyja pedig vidéki száműzetésben él, egy eldugott egyházközséget vezetve. Miklya Luzsányi Mónika prózájában a kapcsolatokból a létbe, történelembe vetettség bontakozik ki, a legszebben, leginkább csupaszon talán ebben a szövegben. A novella az elmúlt hetven év történelmét jellegzetes sorsok, típusok bemutatásán keresztül ragadja meg. A bekezdés válik a sűrítés eszközévé, a sorsok, végzetek, társadalmi csapdák a tagmondatokban bujkálnak. Az istentisztelet résztvevőit pásztázó elbeszélő így mutatja meg a 20. század panoptikumát. Itt van a „jobboldali szocdem" harangozó, a mérnökből halastó őrré váló „forradalmár", aki újholdkor megnyitja a zsilipeket, és egy mitikus úton a számára elérhetetlen szabadságig kíséri a halakat. A megváltást, feloldozást a pap iránti vonzódásának beteljesülésétől váró, bácskai internálótábort is megjárt sváb házvezetőnő az SS-be belépett, az oroszok által megölt fiát siratja.

Az Ajándék és a Szabó Magdának ajánlott Örökség szövegében a történelem, mint fenyegető keret háttérbe vonul, a személyes kapcsolatok, választások, döntések mögött azonban mindig felsejlik. Az Ajándék szellemi fogyatékos szereplője, Babi látásmódja eltér a többiekétől, számára a világ értelmezésének módjai mások, a hiány a látás új módját adja a szövegnek. Az általa beszélt gyereknyelv, a világ titokzatossága, a látszólag értelmetlen szavak helyett újak létrehozása állandó és komfortos állapot. A kínált narrativa azonban nem újdonság, a többi novella szellemileg ép szereplői sokszor csupán ennyit értenek meg a körülöttük zajló eseményekből. Hiába sajátítják el a társadalom és a kor rájuk kényszerített szabályait, a szavak és érthetetlen nyelvi világok „labirintusában téblábolnak". Az Örökség főhőse, Ancsa az egyéni szabadság, boldogság, saját, teremtett hagyomány kísérlete során próbál elszakadni saját életétől. Öngyilkossága, semmibe ugrása és zuhanása az égbe ragadáshoz (Dibuk, Nyelve alatt obulus) hasonlóan a szabadság más szcénában való megvalósulása, az egész kötetet uraló, vágyott ideális létállapot elérése.

A Tizenhármán egy asztalnál egy elvesztett birtok, egy nemesi család bomlása, egy testvérpár kapcsolatának története, a családregénytől és a szövegtől magát finoman távol tartó narrátor ezúttal egyikük házastársa. Egy pusztulásra ítélt és egy örökségként belakott ház ürügyén esik szó kitelepítésről, kulákságról, egy értelmiségi család kényszerpályáiról.

A Schein Gábornak ajánlott címadó novella, a Madárkenyér keretbe foglalja a kötetet, nemcsak a zsidó téma, hanem a hagyományhoz való visszatérés, újraértelmezés, hazatalálás motívumai miatt. A családját és az országot elhagyó apa helyett a nagyhatalmú káder, koncentrációs tábort megjárt mostohaapa szembesíti a múlt lehetséges értelmezéseivel a főhős lányunokát. A történet csakúgy, mint az Iszalagban, egyetlen ecsetvonás („Sohasem fogom tudni elmesélni neked azt az éjszakát."). Egy pillanatból, az anya egy gesztusából bontakoznak ki a 20. századi zsidóság fontos történetei („Évtizedekkel később, anyja halála után volt csak képes regisztrálni a pillanatot."). Újabb és újabb, egyre kisebb világok nyílnak egyetlen mozdulatból: az országot elhagyó apa, a pártkarriert befutó, táborból megmenekült mostohaapa, az érdekházasságban idegenként fuldokló anya, a lázadást a hippikorszakban próbáló főhősnő. Természetesen előbukkan a múltból a nagyszülők második világháborús története, a holokauszttól vidékre menekülése, sor kerül egy újabb mikrovilág, a szerző számára érthetően fontos békéscsabai közeg lírai bemutatására. A családi kapcsolatok a közelség, közösség, idegenség témái körül forognak („Nincsenek szavaik egymáshoz.").

Az elvesztett apa „filmje" újra a repülés állóképével ég a visszaemlékező tudatába, válik testetlen, anyagtalan képpé. Emléke, hiánya azonban mégis valódi párbeszéd és kölcsönösség rendszerében olvasható. A vendégszövegek termékeny kontextusban szerepelnek együtt: hazafias, irredenta dalok és az Ószövetség, a gyónási formula és a zárókép, az ortodox zsidó nagypapa imája, egy jellegzetes írói világ képei.

Miklya Luzsányi Mónika számára minden téma, saját életének mozzanatai, kedves témáinak, jelenkor-történeti kutatásainak eredményei újra és újra elmondva sem válnak tartalmatlanná.

111