Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11. szám - Zelei Miklós: Összeszikráztatni különböző életeket (Beszélgetés Podmaniczky Szilárddal)
— A szegedi alapembereket megismerted főiskolás korodban? Ilia Mihály? Baka István? — Baka Pistával az ismeretségünk inkább a sajtóházas munkához kapcsolódott. Misi bácsit én akkor még nem ismertem. Névről persze ismertem mindenkit, de nem kapcsolódtam bele az irodalmi életbe, nem kötöttek személyes kapcsolatok. Nem akarok ekkorát ugrani, csak az érthetőség kedvéért mondom, amikor befejeztem a főiskolát, és nagyon nem tudtam mihez kezdeni, akkor éreztem először, hogy nem akarok semmi mást csinálni, mint írni. Semmi más nem foglalkoztat, mint az írás. Ebből aztán az lett, hogy megint olyan munkahelyekre keveredtem, amelyeknek semmi közük nem volt ehhez. De a főiskolán elindult valami, ott kezdtem el azzal foglalkozni, hogy a verseknek milyen formájuk legyen. Nem volt nekem ehhez olyan előképzettségem, mint azoknak, akik magyar szakon végeztek, meg ezzel foglalkoztak. Én nem kapcsoltam össze ezeket a tudásokat az írással. — A főiskolán nem frocliztak, hogy verseket publikálsz matek szakos létedre? — Nem, sőt kuriózumnak számítottam. Emlékszem rá például, hogy Szendrei János professzor úr, ő volt a főigazgató akkor a főiskolán és ő tanított nekem algebrát, nagyon sokszor külön is elbeszélgetett velem arról, hogy olvasta a Szegedi Egyetemben egy versemet vagy a prózámat, és hogy ő is az olyan reálgondolkodású emberek közül való, akik alapvetően humán értékeken nőttek föl. Nagy ázsiója volt ezek között az emberek között annak, hogy írok. Megtapasztalhattam, hogy a munkáimon szórakoznak a többiek, szeretik, magyarán szólva. Elkezdett kialakulni bennem annak a lehetősége, hogy az íráson keresztül valamiféle párbeszédbe foghatok a környezetemmel, és onnantól kezdve nagyon izgalmas lett minden. Akkor kezdtem el nagyon erős tempóban olvasni. Hihetetlen intenzitással vonultam végig a klasszikus irodalmon, meg persze a kortárson is, mert az is borzasztó izgalommal töltött el, hogy mások ezt hogy csinálják. Megpróbáltam mindenféle fórumokon szerepelni. Elküldtem a Kortársnak, Zalán Tibinek, aki visszaírta, hogy még nem elég érett ez a bor. Aztán azzal kellett szembesülnöm, hogy nem nagyon tudtam publikálni a verseimet, míg a többieknek sikerült az úgynevezett magas irodalmi helyeket is bevenni. Emlékszem rá, Makkosházán laktam egy albérletben, és sétáltam hazafelé egy tavaszi délutánon, és kimondtam magamban egy mélységes belső kívánalmat, azt, hogy én prózát akarok írni. Onnantól kezdve ráálltam a prózára, és az a fajta beszédmód minthogyha jobban feküdt volna a folyóiratoknak, azokat inkább közölték. De onnantól kezdve meg az volt a bajuk, hogy a verset úgy írom, mintha prózát írnék, a prózát meg úgy, mintha verset. De én ezt nem igazán tartottam értelmezhető problémának. — Ez újítás?- Mondjuk igen, he-he.- És még elmentél tanítani. Haza Ceglédre? — Igen. A főiskola alatt Cegléden laktam nyári szünidőben, a szüleimnél, és olyankor mindig kellett az embernek valami munkát találni. Sportnapköziben vezettem foglalkozásokat, és egyre jobban megismerkedtem a ceglédi közeggel. Főiskola után először elmentem a művelődési házba dolgozni, ahol az első napon az volt a dolgom, hogy a telefonkönyvből címeztem a borítékokat és bélyegeket nyaltam rájuk. Már első nap azt mondtam, hogy hú, nagyon furcsa lesz ez a dolog már megint. Akkor indult be az ország első polgári kaszinója Cegléden, ott is dolgoztam valamicskét, programokat szerveztem, meg hasonlókban vettem részt. De igazából ahhoz se volt sok közöm. És akkor egyik nap kivettem a rengeteg túlórámat, és egy hónapot nem dolgoztam, közben fölmondtám, és elmentem a mozihoz dolgozni. Ott azzal fogadtak, hogy az lesz a munkám, hogy föl kell 60
