Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11. szám - Zelei Miklós: Összeszikráztatni különböző életeket (Beszélgetés Podmaniczky Szilárddal)

járni Pestre filmeket nézni és kiválasztani, hogy miket hozzanak le. Ez végre ideális munka lesz nekem! De azzal indult a dolog, hogy amíg nincs fölutazás, be kell állni jegyet szedni, meg a pénztárba jegyet árulni. Fölutazás meg sose lett. O, mondom, ez már megint nem az én dolgom lesz, és otthagytam a mozit is.-Mi volt a mozi neve?- Biztos Vörös Csillag. Vagy Fáklya. Akkor mentem el tanítani. Merthogy korábban gyakorló tanításokon vettem részt, és nagyon sokan azt mondták a tanárok közül, hogy én nagyon jó tanár lennék. Ez annak volt köszönhető, hogy próbáltam arra figyelni, hogy tényleg meg tudjam tanítani azt, amiről beszélünk. Egy tanítási óra 45 perce alatt az óravázlat második soráig jutottam el, mert láttam, hogy nem értik, megálltam és magyaráztam meg érzékeltettem; ezt nevezték tanításnak. Közben kitaláltam magamnak egy módszert, hogy hogyan kell tanítani: úgy kell elmondanom mindent, mintha én is most hallanám először, és így az érthetőségnek egy bizonyos bizalmas fokára tud lépni az ember. És ettől valahogy elkezdett működni a dolog. Korrepetálásokat is vállaltam, s elkezdtem a tanítás módszertanával foglalkozni, még tanulmányt is írtam belőle. De aztán kiderült, hogy a tanítás nem más, mint egy évente megismétlődő, periodikus rendszer, és egy idő után már megint nem a kreativitásom dolgozik, pusztán egy fölépített rendszert működtetek. Az első év úgy telt, hogy olyan órákat tartottam, mintha színházat csináltunk volna. De amikor a második évben újra ugyanezt a feladatot kellett megoldani, és egy nap négy darab fizikaórát tartani, és ugyanazt elmondani, akkor nagyon végemet jártam a tanításban. Közben úttörőcsapat-vezetőnek akartak megválasztani, mert ugye nem sok férfi dolgozott az iskolákban. Legyek benne a mozgalmi életben! Ráadásul egy másik szálon is megindult az őrület, újra el akartak vinni katonának. Először megjelent a városban valami homályos belbiztonsági tiszt, aki engem keresett mindenütt. Utána megfélemlítettek azzal, hogy újra elvisznek katonának, mert fél év még hátravan a kötelező másfél évből. És egyszer csak jött az állambiztonsági tiszt, becsöngetett a lakásunkba, és arra kért, hogy jó lenne, ha találkoznánk havonta, és mondjam el, hogy mit észlelek körülöttünk. Én halálra izzadtam magam, életemben először találkoztam a történelemmel. De elzavartam. Remegtem a félelemtől, igazából nem tudtam, hogy mit csinálok.- El is ment?- El. Ez '88-'89 környékén volt, amikor ezt már viszonylag komolyabb következmények nélkül megtehettem, gondolom én most. Akkor nem tudtam, hogy ez hogyan működik. Nem az én karakánságomról beszél ez a történet, hanem arról, hogy ez volt az első reakcióm. Alighanem a katonaságtól való félelemmel akartak sakkban tartani, merthogy úgy érezték, ez az én gyengém, hogy nem bírom elviselni azt a közeget. Ugyanis megkerestem azt a katonatisztet is, aki közben Cegléden mindenhova elment és mindenütt érdeklődött utánam. Mindig mindenütt akkor volt ott, amikor én nem, iskolában, orvosnál, a mit tudom én hol. Egy fantom járta a várost, akiről nem tudtam semmit. Volt egy katonatiszt haverom, megkértem, tudja meg, hol van ez a csávó! És fülön csíptem, elvittem sörözni, elmagyaráztam neki, hogy értse meg, hogyha engem bevisznek, én elkezdek lövöldözni. Csapdába került ember fenyegetőzik így. Lövöldözés vagy elfelejtenek! Ennek ellenére megkaptam a behívómat. Azt hittem akkor, hogy ezzel vége az életemnek. Nagyon-nagyon erősen elgondolkoztam rajta, hogy nemcsak azzal kerültem csapdába, hogy nem találom a helyem az életemben, de még a világ is szorít rajtam egyet. Aztán nem lett a behívásból semmi. Lehet, hogy még most is megvan a fiókomban, eltettem ezt a behívót.

61