Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Fehér Zoltán: „De szép kocsi, de szép ló előtte” (A bátyai paraszti lótartás hagyományai)
még a sort se akarta tartani. Igaz Ferenc azonban egy-két fogással rávezette a lovat a feladatára, s attól fogva még csak vezetni sem kellett. Minden fordulónál pontosan megtalálta a megfelelő sort, ahova be kellett állnia. Egyébként azt tartotta a hiedelem, hogy ha lovat vezetsz, ne nézz a szemébe, mert nem megy utánad. Többen beszámoltak róla, milyen ravaszságokkal próbálták némely munkaeszközüket, hengerüket, kocsijukat megmenteni a közöstől, sikertelenül. A lovak azonban többet jelentettek, mint egyszerű munkaeszköz. A ló szinte társa volt a parasztembernek a munkában, akire büszke volt, akivel beszélgetni szokott, és akit természetesen óvott, gondozott. A ló is szerette gazdáját, ragaszkodott hozzá. Ha hosszabb időre igénybe vette a katonaság, gazdái otthon csaknem annyit emlegették, mint egy hadba vonult családtagot. Mesélik, hogy a harmincas években Jelencsity Gáspárék lovait is besorozták, bevonultatták. Néhány hét múlva egy gyakorlatozó honvéd fogatolt tüzérüteg vonult végig a falun. Hirtelen az egyik fogat bekanyarodott Jelencsityék kapuja elé szerkocsistul, ágyústul. A bakon ülő tüzér hiába ütötte-verte a lovakat, azok addig nem mozdultak onnan, amíg nyerítésükkel ki nem hívták gazdájukat. A lovak sorozásakor is történtek igazságtalanságok, hisz méltányossági okokból leginkább a fölösleges lovakat sorozták be, hogy a gazdaság ne maradjon egészen ló nélkül. Harangozó Mártonnal azonban másképp bántak. A háború alatt szokás volt, hogy a gazdának be kellett adnia a lovát, kocsiját, szerszámát a katonaságnak. Vagy csak egyiket, másikat. Hosszabb-rövidebb időre. Tán 1944-ben édesapámnak kijött a községházáról a papír, hogy neki mind a két lovát a kocsit is meg mind a két szerszámot be kell adni a honvédséghez. A mostani kalocsai kenyérgyár helyén volt egy akácos kiserdő, ott volt honvédségi átvétel a repülők miatt. Hogy ott nem látják őket. Édesapám is vitte be az egész fogatot. Mikor rá került a sor, egy honvéd százados vette át ezeket, azt kérdezte a százados úr, hogy mennyi pusztája van neki. Édesapám mondta, hogy neki nincs semmi pusztája, neki húsz kishold földje van, nincs egyebe. A százados nem akarta elhinni, de a többi bátyai megerősítette apám szavait. A százados azt mondta, hogy az nem létezik, hogy ettől az embertől mindenét elveszik, mintha olyan nagyon gazdag ember lenne. Ez nem létezik. Azt mondja: Maga nagyon bűnös lehet a bátyai esküdtek előtt. Édesapám elcsodálkozott. Azt mondja: Én is esküdt vagyok. Maga esküdt? - kételkedett a százados. De akkor megint a bátyai emberek megerősítették, hogy úgy van. Pedig apám ezekről a dolgokról nem tudott semmit. Akkor a százados azt mondta, hogy ő a saját szakállára apámnak visszaad egy lovat, egy lovat meg a kocsit ott kellett hagyni. Amikor apám hazajött, jól berúgott a katolikus körbe, és mondta ott a falu gazdag embereinek. Azt mondta nekik, hogy Ők kutya füle, hozzám képest, mert ő a leggazdagabb ember a faluba, mer tőle elvitték a lovát, kocsiját. És persze lehordta őket mindenfélinek. Ezek közül meg két ember bepörölte becsületsértésért. Ez nyár vége felé volt. A tárgyalás őszre volt kitűzve, közbe bejöttek az oroszok. Ez a két ember, aki bepörölte apámat, ezek jöttek könyörögni apámhoz, hogy ne csinálj belőle ügyet. És akkor apám elállt a pörösködéstől. Akkor is voltak csibészségek ám! A téeszvilág legfájdalmasabb emléke, hogy a lovat menthetetlenül be kellett adni. Apósom, míg tehette, háztáji földje megmunkálására mindig régi lovát, a Csillagot hozta ki. Csillag ilyenkor mindig boldognak látszott, mert bizony a közös istállóban közös lónak sokszor túrós (sebes) volt a háta. (Kezdett kialakulni a cselédmentalitás, a téeszdolgozó már nem paraszt, nincs tulajdonosi tudata, csak mezőgazdasági munkás.) Mondhatjuk, embertelenül, nem állathoz méltó módon tartották a jószágokat. A lovaktól való megszabadítás, 98
