Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai

jére kérdeznek rá abban a pillanatban, amikor éppen a létezés folyamatjellege - és ezzel együtt értelme - kérdőjeleződik meg.

A költők mielőtt majd a kérdező szövegnek ezt a dialógusát fogalmaznák, találnak egy demitizált perszónát, egy médiumot, akinek gondolatain-formátumán keresztül átélhe- tővé - gondolati folyamattá - formálódhat mindaz a kétség, amellyel a létezésébe vetett ember korábbi történelmi biztonságérzete vesztésével szembe kell hogy nézzen. Még nem a kérdező szövegekkel szembesülő, önnönmagát is meglepő-kétségbeejtő költő, hanem a kérdezésnek kitett valamely-bármely ember fogalmazódik meg ebben a perszóna-terem- tésben.

A tízes évek elején a költők ezáltal egy olyan formációt találnak, amelyben a váltás - önmaga deklarálása nélkül - testet ölthetett. A kvázitörténet lesz ez, a kibeszélhetés csalimeséje, amely úgy történet, hogy egyúttal a történelemből való kijelentkezés bejelentése, úgy személyes elbeszélés, hogy az elbeszélő maga már fiktív személy, aki nem folytatója a nevelődési történetek személyiségének, hanem egy mediális alkotás, akiben megtörténhet a személyiség romantikus önépítkezése, de akiben már összegeződhet az egymás erőterét kioltó-átformáló gondolkozás.

A maszk, a perszóna megjelenése ez, amely elbeszélhetővé transzformálja egy időre azt, ami utóbb már csak a költő önmagához való beszéde során szerveződik majd szöveggé. Itt még látszólag történet kerekedik úgy, hogy a maga bensőségében mégsem lesz „kikerített poéma". A vers minden részlete úgy elbeszélés, hogy az életszerűségben semmilyen elhelyezést nem vált ki, sőt éppen minden elhelyezhetőségnek ellene mond. Az életszerűség látszatában megjelenik a szövegszerűség szerkesztettsége.

Mintha Oscar Wilde eszmélkedtető megjegyzései alakulnának szöveggé: „Az ember akkor a legkevésbé őszinte, amikor önmagáról beszél, de adj neki egy maszkot, és meglátod, elmondja az igazságot!” (A kritikus mint művész). Yeats ír pilótája perszonaként ennek az elméletnek a betestesítője. És ez határozza meg Pound korai verseinek formálásmódját is, amint ezt már a századközép - a költőt még kevésbé felemelő - értékrendje szerint is kanonizálha- tónak tartják: „[a] Personae cím, melyet nem egy versgyűjteményének adott, találó. A rómaiak persona szava a színészek maszkját jelölte. A költő úgy viselte a maga maszkját, hogy a festett száj egy élő hangot szólaltatott meg. Azt se felejtsük el, hogy Pound Eliot mestere volt, aki »il miglior fabbro«-nak: jobb kovácsnak, iparosnak, feltalálónak tartotta őt, illetve, hogy az, amit a későbbi vers- csinálók Eliottól tanultak, nem kis részben a nem kellően megbecsült honfitársnak volt köszönhető [írja még/már 1964-ben Babette Deutsch!]." Ugyanő vonatkoztatja Eliot korai műveire ezt a formálás módot: „Eliot annyiban klasszicista, hogy inkább a mesteremberi munkára, nem az ihletre támaszkodott, és képes volt, legalábbis fiatalkorában és az azt követő korszakban megtalálni az általa »objective correlative«-nak hívott eszközt az érzelmei kifejezésére. Nem öntötte az érzéseit a verseibe, és nem fejezte ki őket közvetlenül. Ehelyett talált »egy tárgyakból álló halmazt, egy helyzetet, egy eseménysort«, amely kifejezte az érzéseit, és ezeket hangszerelte saját zenéjére. Lepusztult utcák és piszkos szobák; egy középkorú-öregedő férfi, aki elképzeli, hogy a fejét, »(amely már kopaszodik), behozzák egy tálcán«, miközben az örök Lakáj tartja a kabátját és kuncog, egy ember, akit az a rémisztő probléma gyötör, hogy hátul elválassza-e a haját és meg merhet-e enni egy barackot; a »Portait« puhatolózó, szánalmas és kissé undorító hősnője, aki üldögélve teát szolgál fel a barátainak, különösen egy hidegszívű, higgadt fiatal aranyifjúnak, aki azért jött, hogy elbúcsúzzon." (Poetry in our Time - Szele Bálint fordítása)

Hasonló maszkos bemutatkozást kapok egy más kultúrkör neveltje, Kavafisz esetében is (verseit Vas István fordításában közlöm), akiről Michel Grodent utóbb azt írja, hogy 1911-től kezdődően költészete többé nem emberi típusokat ad, hanem individualizált eseteket; célja megváltozik, társadalmi moralistából kéjenc individualista lett („Et salue Alexandrie que tu perds", Courrier du Centre International d'Études Poétiques 151-152.

40