Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai

jellemet akar alkotni; ez a költő nem a saját nevében szól, hanem azt mondja, amit ez a képzeletbeli jellem mondhat egy másik elképzelt jellemnek." Egy olyan költői beszédhelyzet születését írja le ezáltal, amelyik egy kvázifigurát szükségei, aki vallomást tehet tevékenysége korlátozott voltáról: olyan léte feletti lebegés horizontjáról mutat be a költő valamely kvázitörténetet, amelyikben már nincs benne a költő, hanem egy külön is megnevezett szereplő ironikusan szólaltatja meg a kultúra korábbi hangsúlyos beszédhelyzeteit. A pátosz kiváltja a jelent áttekintő iróniát, amely maga alá szorítja a pátoszt, mint egy elmúlóban lévő világ által éltetett beszédmódot. Amint erre Király István is fontosnak tartott felfigyelni (Ady-monográfiái „lyukát" kitöltőén) a Margitáról elmélkedve, Kierkegard gondolkozói pozíciójára visszautalva.

Ugyanezt szövegpoétikai helyzetben Yeats An Irish Airman foresees his Death című versében találom a háború idején: a szövegben a hagyományos liberális terminológiával összefonódott romantikus frazeológia válságaként a 'hero'-szerepnek a visszavétele dokumentálható. Ezáltal reprezentálhat átmenetet a vers „a költészet három hangjá"-n belül, leírva éppen a vizsgált fiktív személy beszédmódjának jellegzetességét: az „in balance with this life, this death” állapotot. A halálelőttiségben megragadva a kapcsolatnélküliséget, a történelmi létezés szocializáltságából való kivetettséget. A látszólag sajátosan csak „ír" problémára hangszerelt szöveg ezzel éppen egy általánosként feltűnő tematika kimondására válik általa megfogalmazhatóvá. Amint ugyanez - szintén majd a háború idején - sajátosan „magyarként" megfogalmazva általánosítódhat Adynál:

A király-lány: mese, János,

De nincs élőbb a mesénél S mese ellen minden káros.

Bajban van a messze város,

Gyürkőzni kell a Halállal:

Gyürkőzz, János, rohanj, János.

Ez az irodalomtörténeti pillanat, amikor a liberalizmussal összefonódó poétikák, a máshoz beszélő, felszólító jellegű versbeszédek értelmüket veszíteni vélik, és erről az értelemvesztésről kényszert éreznek beszámolni (Ady szavával: „zsarnokin életik"). Elmondani a történelemből való kiesés döbbenetét. Ha felmutatható pillanat, amikor a romantika végleg megsemmisíti önmagát, akkor a tízes évek európai költészetében érhető ez tetten. Amikor a másokhoz beszélés retorikája elveszíti az egy igazság támaszát, de még nem ismeri fel azt a paradox helyzetet, hogy a liberalizmus továbbbeszélése már olyan messianizmusban helyezetten folytatódik, amelyik éppen a liberalizmust szünteti meg politikailag és szociológiailag. Éppen hogy az emberellenes diktatúrák parancsait memorizáltatja. És még nem jön létre az a beszédhelyzet, amelyikben (a húszas évek végétől) - szintén paradoxonként - a messianizmust elvető, látszólag antiliberális költészetben születik újjá egy másfajta, a monológ ellenében szerveződő dialogikus, sőt polilogikus beszédhelyzet kényszere. Amelyben a kimondott „meg nem gondolt gondolat" lesz az ellentétét kiváltó vitatkozó pozíció színtere. Amelyben a kimondás nem jelent egyet az egyetértéssel vagy a vállalással, hanem inkább az ellentmondás kiváltásának alkalmává válik. De ehhez meg kellett szabadulni a szöveg monológszerűségétől, a szöveg és magatartás azonosításától. Az embernek meg kellett ismernie az egyértelmű szöveg parancs voltának megalázó voltát. Meg kellett jelennie a szöveggel szembesülő ember kétségbeesésének. Ennek a szembesülésnek poétikai helyszínei a huszadik századelő csak utóbb befogadott remekművei. Ezek a művek a létező létezésének miként39