Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai

finom megkülönböztetést is jelzi Fraser, amely a filológiai adatolástól való elkülönböződé- sének okát magyarázza. A háború nem okozója, hanem okozata a történetben megjelenő ember értékvesztésének.

Eszmény és valóság Fraser jelezte szembesítése és az ember leminősítése Eliot Pru- frockjában misztikus viszonyítottságot is felölt:

I have seen the moment of my greatness flicker,

And I have seen the eternal Footman hold my coat, and snicker,

And in short, I was afraid.

(Láttam nagyságom lobogó pillanatát

És láttam az örök lakájt, ki kabátomat tartotta s vihogva állt Elég hát annyi: féltem.)

És milyen határozott ez a viszonyítás és kiesettség a világ folyásából már a Margitában is megelőzve évekkel a háborút:- ki tudja, ami ránk vár?

Ránk mered egy szfinksz: a jövendő császár.

Mennyire igaza van Frasemek, amikor a jegyzetelhető utalással szemben a mű szug- gesztióját állítja meghatározóként. Ady esetében is a Ferenc Ferdinánd-rejtélyre való konkrét utalás mennyire megkicsinyítené az ijesztő kép viszonyítottságát. Mennyivel több nélküle a szöveg poétikai helyzeti értéke.

Talán T. S. Eliot 1919-es Hamlet-tanulmánya világít be utólagosan, már a háború végeztével, a kiábrándítóan tisztuló horizontról minderre a műfajalakító tevékenységre, amely 1912-1913 táján Európa-szerte megjelenik. Utólagosan elszólja magát saját művét, a Prufrockot meg sem említve. Amikor - túljutva - Hamlet alakjának sajátos értelmezésével lát rá a problémára: „Hamlet alakjában az az érzelem torzul kényszeredett tréfálkozássá, amely nem talál utat a cselekvéshez; a drámaíróban pedig az az érzelem, amelynek nem leli művészi kifejezését. [...] Egyszerűen be kell tehát ismernünk, hogy Shakespeare itt olyan problémával birkózott, amely meghaladta az erejét. Hogy miért próbálkozott meg vele egyáltalán, megoldhatatlan rejtély; miféle élmény kényszere vitte rá, hogy kifejezni próbálja a kifejezhetetlent, soha nem tudhatjuk meg." Persze a Shakespeare-mű leértékelése valójában saját korábbi műveik felértékelése: a leértékelésben amazoknak adja magas mércével mért magyarázatát.

Az Eliot versében megformált „I am not Prince Hamlet" formula lehet az általam megfigyelt és összeolvasott művek kulcsa: olyan problematikával találkoztak ebben a pillanatban a korszak költői, amellyel nem tudtak mit kezdeni, de mégis keresték a lehetőségét - ki így, ki úgy, nemegyszer egymásnak is ellentmondó modorban -, hogy belehatolhassanak abba a tematikába, ahol „az érzelem torzul kényszeredett tréfálkozássá, amely nem talál utat a cselekvéshez" - pontosabban: ekkor csak imigyen talál utat a cselekvéshez: a megformáláshoz.

Eliot később tovább gondolkozik ugyanerről a - nemcsak őrá, hanem éppen hogy mindegyik vele is társítható kortársára érvényes - korai versformációjukról (A költészet három hangja - The Three Voices of Poetry, 1953). Azt a pillanatot próbálja majd a századközépről visszatekintve jellemezni, amikor a „közönséghez szóló költő" hangja úgy kerül válságba, hogy egyúttal maga a válság eltussolódik. Amikor egy olyan versformáció jelenik meg, amelyik nem válságtermékként, hanem éppen hogy formateremtésként reprezentálja önmagát Európa-szerte: „harmadik hang"-ként jelenik meg, „aki versben megszólaló drámai

38