Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)
mintha messziről zengene. Alhattunk volna akár délig, de az ingünk-ruhánk alá férkőző szalmatörek sok ezernyi darabkája egy idő után dologhoz látott: ha megmoccantunk, szúrt, ha nyugton feküdtünk, viszketett. Választhattunk e kettő között. Másnap délelőtt indultunk vissza a táborba. Több pihenőt közbeiktatva, éhesen-fáradtan, késő délutánra meg is érkeztünk. A katonák addigra elvonultak onnét, csak egy véletlenül átlőtt sátorponyva s néhány ottfelejtett töltényhüvely tanúskodott róla, hogy arra jártak. Holmijainknak nem láttuk semmi híját. Ebben megnyugodva telifaltuk magunkat a vacsorára elkészített paprikás krumplival, utána elmosogattunk, kezet-arcot-lábat mostunk, végül szalmazsákjainkra dőlvén addig-addig vakaróztunk, míg el nem aludtunk. Tábori életünk egyik sarkalatos pontja, de úgy is mondhatnám: legfontosabb forgástengelye a táplálkozás volt. E fejezet elején futólag említettem a szóban forgó időszak sajátos gondjait. Ezeken a gondokon úrrá lenni ott a hegyek között csak egyféleképpen lehetett: ha előre megoldották őket. Magyarán: a csapat élelmezésére szánt anyagot szinte teljes egészében hazulról kellett magunkkal hozni. Semmiféle hűtőalkalmatossággal nem rendelkeztünk, ezért kizárólag hűtést nem igénylő tartós élelmiszer: liszt, szalonna, zsír, búzadara, bab, borsó, lencse, száraztészta, valamint krumpli, hagyma, fokhagyma, káposzta jöhetett számításba. Hús nem. Tej vagy tejtermék sem. Napi főzéseinket megkönnyítendő - mintegy aranyalap gyanánt - nem kevés mennyiségű előre megpirított paprikás rántásunk is volt raktáron. Kenyeret a magunkkal hozott lisztből heb két alkalommal a faluban süttettünk. Ha egy rakáson soknak látszott is a készlet, harminc ember számára szigorúan be kellett azt osztani, hogy kitartson végig, s hoppon - azaz éhen — ne maradjunk. Nagy ritkán laktunk hát jól, s hamar megéheztünk, az éhes ember pedig, ha akarja, ha nem, folyton azt lesi, mit lehetne megenni. Nagy ajándék volt számunkra a patak menti almafák termése. Igaz, hogy talán még éhe- sebbek lettünk tőle, de legalább vitaminforrásként fogyaszthattuk. Persze csak úgy nyersen. Konyhásaink egy alkalommal levest főztek belőle. No, már az elején baljós jelek mutatkoztak: az almasav meg a zománcozatlan vaskondér találkozása folytán üntafekete színre váltott a levesnek szánt lé, íze viszont a belepazarolt paprikás rántástól sem vált kívánatosabbá. Ennél förtelmesebb étel nem került a csajkánkba egész három hét alatt, a konyhások lemondtak hát a kísérlet folytatásáról. Jelentett némi pótlást a bokrokról összeböngészett mogyoró is, de az soha nem volt annyi, hogy jóllakhattunk volna vele. Csúf és elítélendő dolog, de ennyi idő után elhallgatni még csúnyább volna: egy éjszaka ketten álltunk őrségben Tibi barátommal, s az üresen pirított daravacsora után annyira megéheztünk, hogy a lelkifurdalástól gyötörve behatoltunk az élelemraktárba, s egy-egy félmaroknyi rántást a szánkba tömtünk; alig győztük nyállal, míg sikerült legyűrnünk nagy nehezen. (Üres mentség, hogy - mint utóbb kiderült - ugyanezt mások is megtették éhükben.) Végül egy előre eltervezett, de el nem titkolt lopással koronáztuk meg a koplalás okán elkövetett kisebb-nagyobb vétkeink sorát. Már megérkezésünk napján szemet vetettünk a Jósva melletti kukoricásokra. A táborozás vége felé úgy döntöttünk, hogy a cselekvésre is megérett az idő. Összebeszéltem az egyik gyerekkel - nálam vagy két évvel fiatalabb, ám eléggé talpraesett fiú volt, hirtelenszőke hajú, barnára sült bőrű, vékony, de inas, a nevére sajnos már nem 20
